A sebezhetőség ereje

Bő egy évvel ezelőtt, műtétem kapcsán hangzott el Andris barátomtól (ő az Ultrafutó), hogy nem is baj ha az emberről lehull a sebezhetetlenség érzése. Azóta kicsit ízlelgettem a témát, és a közelmúltban meghallgattam egy TED előadást, ahonnan ennek a posztnak a címét is loptam. Brene Brown: Power of vulnerability,  ajánlom mindenkinek. Nem is próbálnám leírni a teljes gondolatmenetét, tényleg érdemes megnézni. Csak röviden, Brene Brown kategorizálása szerint a “teljes szívvel élő” (wholehearted) boldog emberek, akik úgy érzik hogy szeretik őket és tartoznak valahova. Ők abban különböznek azoktól, akik csak vágynak arra hogy szeressék őket és tartozzanak valahova, hogy úgy érzik, érdemesek rá, hogy szeressék őket és tartozzanak valahova. Nem félnek kapcsolódni, mégpedig azért nem, mert elfogadják hibáikat, elfogadják hogy tökéletlenek, elfogadják hogy sebezhetőek.

Erről a témáról, a sebezhetőségről beszéltem a korábbi posztomban hivatkozott Mélybenéző alatt. Ott elsősorban épp a műtét megélése és annak feldolgozása kapcsán. De annál sokkal többet jelent a sebezhetőség.

A magabiztos ember nem (feltétlenül) annak köszönheti az önbizalmát, hogy tévedhetetlennek gondolja magát. Csak nem fél tévedni. Emlékszem, gimnazista koromban Milánóban jártunk a tollas-csapattal. Kisbusszal utaztunk, az edzőnk vezetett, én ültem az anyósülésen. GPS még sehol, egy térkép meg talán valami útleírás, hogy merre találjuk a szállást vagy a tornacsarnokot. Én mitfahrer-kedek, határozottan mondom az elágazásoknál, most jobbra, most balra, egyenesen. Minden második után valaki megkérdezi, “Biztos?” “NEM!” De dönteni kell, majd kiderül ha tévedtünk és legfeljebb korrigálunk.

Vagy egy plasztikusabb példa: nyelvtanulás és beszélés. Mindenki tudja, hogy a legnagyobb gátja a nyelvtanulásnak, hogy az emberek nem merik használni az addig elsajátítottakat sem, félnek megszólalni, mert félnek hogy hibáznak a nyelvtanban vagy elrontanak egy szót. Nagyon kevés embert láttam, aki ezzel nincs így, mindig csodálattal néztem rájuk. Ha muszáj, megszólalok, de folyamatosan feszít, hogy helyes volt-e az igeidő az előző mondatban. És pontosan tudom, hogy amíg azzal foglalkozom, hogy elrontottam-e a ragozást, a következő mondatomban még több hibát fogok véteni. Ismerős?

És felteszem akkor a kérdést, nem indokolatlanul aggódunk vajon általában a  hiányosságainkon? Nekem híresen rossz a ritmusérzékem és ennek megfelelően a tánctudásomon is volna mit csiszolni (enyhe understatement). És bár szeretek táncolni, sok alkohol tud ma már csak rávenni hogy táncolni kezdjek. Az általános műveltségem kifejezetten gyenge – ez nem (ál)szerénység, legfeljebb jól titkolom. Részben emiatt diszkomfortos is vagyok általános témákban beszélgetésbe bocsájtkozni. Marginális példák, de legalább személyesek. A Brene Brown-i definíció szerint teljes szívvel élőket ez nem hátráltatja. Ők elfogadják a saját hiányosságaikat. Lássuk be, hiányosságaink többsége a – szintén tökéletlen – környezetünk számára mit sem számít, mi magunk nagyítjuk fel őket, és gerjesztünk ezek kapcsán extra elvárást magunkkal szemben. Különösen ha szorult belénk egy adagnyi maximalizmus…

Sebezhető vagy és tökéletlen. Ha titkolod is, ismerem néhány hiányosságodat. Én, és mások is a környezetedben. Mi így szeretünk. Érdemes vagy arra, hogy szeressenek. Légy teljes szívvel élő! Ez a sebezhetőség ereje.

Mi lenne, ha elfogadnád sebezhetőséged? Mókára fel!