Egy meghalt, három rákos, a többi meg roncs…

Életkép 2019. Karácsonyáról. Öregfiúk beszélgetnek. Mindenki ötven körül, páran épp túl rajta, páran előtte, de mindenki egy korosztály, hasonló közegből. Egy valamikori kosárcsapat tagjai, Karácsonyra összejönnek anekdotázni, beszélgetni. Most előre megegyeznek, hogy nem csak egy hagyományos “igyunk egy jót újra együtt” találkozás, hanem időt szánnak egy  “ki hol tart ma az életében” mesélésre és beszélgetésre.

Ketten külföldön élnek. Földrajzilag és szellemiségében is messze. Magyarországtól, a magyar valóságtól, egészségügytől, oktatástól és hétköznapoktól. “A.” rákos volt. Svédországban kis túlzással chat-robot diagnosztizálta. Túl a műtéten, minden rendben vele. Mesterséges intelligencia kutatással foglalkozik. Jó kint, de ha tehetné, magyarországi projekteken dolgozna. De nem működik, keserűen látja be, ők már sosem költöznek haza. Egyik gyermeke autista, és kiderül, mennyire más közegben nevelik, mint az itthoni iskolaigazgató “B.” gyermekét, aki aspergeres, és a legnagyobb kihívás számára szülőként ma az, hogy hogy tud gyermekének megfelelő óvodai nevelést biztosítani. Nem szakmailag, inkább emberileg küzd a közeggel. “C.” szintén nem itthon él. Sikeres ember a világ másik végén, de nagyon várja az új évet. Az idén rákot diagnosztizáltak nála is. Műtét, kemoterápia. Orvosilag minden feltétel adott, mára panaszmentes, de a trauma feldolgozásában skype-on (!) keresztül egy magyar pszichiáter segít neki. “D.” élete komoly fordulatot vett, de beszámolója nem a munkahelyi, párkapcsolati változásról szól, hanem a felismerésről, hogy milyen örökséget hozott otthonról, milyen nehézséget jelent neki a szüleitől való elszakadás, a szülői elvárásoknak való megfelelés, vagy annak elengedése. “E.” helyzete könnyű. Sikeres üzletember, sok éve már coach-ként is dolgozik. Tudatos ember, komoly tapasztalattal, és erős szakmai háttérrel. Az ő problémája “csak” a felismerés, hogy minden igyekezete ellenére milyen nehéz igazán hatni nem csak az egyének, hanem az emberek, az emberiség egészének jövőjére. Mert ha igazán nagyot akarsz alkotni, nagyobb az ellenállás is. Több okból. “F.” keresi a szavakat. Minden rendben nála, sok nehézség érte ugyan, de jól van. Mondjuk. Megteremteni a kellő anyagi biztonságot a családnak, közte az első unokának, nem egyszerű feladat. Nehéz múlt, nehéz jelen. “G.” hosszan beszél. Tulajdonképpen minden jó, szépen nő a fiuk, ő is kosarazik, és bár nem az apa mintáját követi, jó eséllyel ő is marketinges lesz. Felesége beteg, agykontroll technikával igyekszik neki segíteni. Megoldják, mondja. Majdnem teljes meggyőződésből.

“H.” én vagyok. Én a daganatról, a műtétemről, annak hátteréről mesélek. Mit jelentett, min változtattam, hogy éltem meg az egészet. Korábban írtam erről itt:  FARÖNKÖK

“I.” neve Béla. Ő már nincs velünk. Két éve halt meg egy buszbalesetben. Tanárként addig mentett gyerekeket egy égő buszból, míg ő maga is bentégett. R.I.P, Béci!

Így, igazi nevek és arcok nélkül ebben semmi érdekes. Amiért mégis idehozom, az két felismerés.

  • Nagy a baj. Vagy mégsem?! A címben szereplő mondat “E.” szájából hangzik el, egy pillanatfelvétel a kosárcsapatról. Nem Kelet-Magyarország mélyszegénységben élő családjainak tagjai, Budapest egyik elitgimnáziumának volt tanulóiból és az ő ismerőseikből verbuváválódott kosárcsapat és baráti társaság. Van baj? Vagy csak ki kell merni mondani, mindannyiunknak vannak nehézségei.  Felelősek vagyunk, hogy megéljük vagy szőnyeg alá söpörjük. Felelősek vagyunk érte, hogy hogyan éljük meg. Ez megint a sebezhetőség ereje. Ha Te felvállalod ma egy gyengeséged, holnap többeknek segíthetsz, hogy ők is felvállajlák az hiányosságaikat.

 

  • Nem ismerjük egymást! Azt hiszed, hogy ismered a környezeted? Ismered a kollégáid? Ismered a barátaid? A csapatból páran több mint 30 (!) éve ismerkedtek meg. De sok mindent, sok lényegi dolgot most, ebből a beszélgetésből tudtak meg egymásról. A kötelék nagyon erős, néhány egymásra nézésből, vállveregetésből kiderül, de kevés az alkalom, hogy igazán mélyen megmutassuk magunkat. Sőt kevés az alkalom, amikor igazán odafigyelünk a másikra. Méltatlanul kevés.

Radnóti Öregfiúk, A., B., C., D., E., F., G., I. ! KÖSZÖNÖM!

Én tanultam, több lettem, épültem a Ti történeteitekből.

Mi lenne, ha odafigyelnénk, megismernénk egymást. Gyengeségestül. Mókára fel!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s