Ultra

UTT111. 111 kilométer a Tisza-tó körül. Futva. Júliusban. Andris megcsinálta. Respekt.

Több dolog miatt gondoltam, hogy írok róla egy posztot.

Egyrészt, hogy “világgá” kürtöljem. Andris barátom lefutott 111 kilométert, legyőzte önmagát és a távot.  Tudja meg mindenki, mert ez nagyon komoly dolog! Ez teljesítmény, na!

Másrészt, mert ennek kapcsán tegnap kicsit elgondolkodtam a határaink feszegetésével kapcsolatban. Őszintén szólva az ultra futás az én szememben már túlzás, őrültség. De most a verseny alatt szurkolóként sokkal inkább tudtam azonosulni Andrissal, és jobban átgondoltam és jobban megértettem, mi zajlódhat le benne és azokban, akik ennyit futnak. A határaink feszegetése a fejlődés elengedhetetlen kelléke, ez tény. Sportban, munkában, hétköznapokban egyaránt. Az ultra futás abban segít, hogy igazán kitapasztald, hogy hol vannak a határaid. Amikor nekivágsz életed első 100 kilométer feletti ultrájának, tudnod kell, hogy ha nem sikerül, az sem feltétlenül kudarc. Ha 90-nél kiállsz, akkor legalább megtapasztalod, hogy (az adott körülmények között, akkor és ott) hol van a határ számodra. De ezt csak akkor tudod kitapasztalni, ha ilyen “őrült” célokat tűzöl ki.  Úgy fogalmazott, hogy az egész táv egy komplex erőforrás-menedzsment volt. Mikor és mit egyen-igyon, mikor sétáljon és mennyit, milyen szinten tartsa a pulzusát. Ezt kell folyamatosan és tudatosan menedzselni. 110 kilométer alatt elképesztő hullámokat él meg az ember fejben és fizikailag is. És ahogy Andris fogalmazott, fizikailag – szinte – bármilyen fájdalom elviselhető, túl lendülhetsz rajta, az igazi kihívás az, hogy fejben “ne törj el”. Talán ez a legfontosabb tanulság bármilyen nagy feladat, nehézség előtt állsz. Legyen az gyász, egészségügyi probléma, magánéleti nehézség, munkahelyi feladat, a lényeg az, hogy fejben ne törj el!

Reggel 7-kor volt a rajt. Én 7:40-kor ébredtem és lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem követtem az első pillanattól a futást. Korrekt honlapja van a rendezvénynek, azon tudtam folyamatosan nyomonkövetni, mikor éri el Andris az egyes váltóhelyeket. Készítettem egy kis Excel táblát, hogy hogyan alakul a tempója, és mikorra várható, hogy a következő checkpoint-hoz ér, illetve hogyan áll a 16 órás szintidőhöz képest. Időről időre izgatottan léptem a számítógépemhez, hogy ránézzek az eredményre. 1988-ban Szöülban a kardcsapat olimpiai aranyérmének rádiós közvetítésére emlékszem vissza, ami hasonlóan magával ragadott szurkolóként. Sokszor csodálkozom azon, hogy barátaim mennyire képesek elvakultan szurkolni egy-egy csapatnak, sportolónak (Hajrá Pool, Hajrá Roger! Ugye, Gábor?!), én egy “átlagos” sportesemény kapcsán már nemigen tudok így lelkesedni. De jó volt most újra ilyen tiszta szívvel szurkolni, ami arra is ráébresztett, hogy az emberi természetnek mennyire velejárója, hogy fontossá válik az, ami a szeretteinknek fontos. Tudtam, hogy Andris látja az üzeneteket futás közben is, így még a távolból is tudtam szurkolni neki és pár sms-sel próbáltam energiát küldeni. Felidéztem, hogy két hete a maraton során nekem milyen sokat számított, hogy a barátaim érdeklődtek, és követték a futásomat. Reméltem, hogy egy kis támogatást én is tudok nyújtani így. Nem kell hozzá sok, ezt is jó észben tartani. Másnap Andris elmesélte, hogy a későbbi győztes (eléggé megérdemli, hogy ideírjam a nevét, Csécsei Zoltán, ő alig 8,5 óra alatt futotta le a 111 kilométert) futott vele szemben, amikor Andris még a fordító felé tartott, ő meg már jócskán visszafelé jött. És miközben iszonyú koncentráltan futott a cél felé, nem mulasztotta el, hogy odaszóljon az amatőr futótársnak, hogy buzdítsa egy kicsit. A kollégádnak nehéz napja van? Egy kedves mosoly vagy egy jó szó tuti segítene neki!

ULTRA nehéz helyzetben vagy? Csak arra figyelj, fejben ne törj el!
Barátod, ismerősöd igényel támogatást? Tudsz segíteni! ULTRA könnyen!

Mi lenne, ha ennyiben te is ULTRA lennél? Mókára fel!