Az evolúció a hibás

Mindfulness

Tudod mi ez? Tudatos jelenlétnek fordítják. Ott vagy, ahol vagy. Egyszerűen hangzik, de mennyire nem az?! Egy nagyon érdekes előadást hallottam a napokban a témában. Ami engem elsősorban megragadott az – szokásomtól eltérően – nem a megoldás. Hanem a diagnózis maga.

Te is úgy működsz, hogy ha egy pillanatnyi szabadidőd van, máris a telefonodhoz nyúlsz, hogy ránézz a friss hírekre? Előfordult már, hogy valami igazán jó dolog történt Veled, de nem tudtad maradéktalanul kiélvezni?  Van olyan, hogy látszólag indokolatlanul aggódsz valami miatt? Érezted már azt, hogy folyton elkalandoznak a gondolataid? Zavarnak ezek a dolgok? Szeretnél rajta változtatni, de nem megy? Néhány tünet, ami azt mutatja, hogy hiába lehetsz, lehetnél, lehetnénk elégedettek az életünkkel, folyton stresszben vagyunk és nem igazán élvezzük ki azt.

Van egy jó hírem. Ezekkel nem csak Te vagy így. Miért? Minden Darwin miatt van.

Az evolúció a hibás.

Az evolúció ugyanis például arra tanított minket, hogy minél több információt gyűjtsünk be, az agyunk arra van kondicionálva, hogy nyitott legyen a lehető legtöbb új impulzusra. És igen, ma az információk, az impulzusok szinte korlátlanul érkeznek. Emiatt az agyunk folyton változtatja a fókuszát. Mi meg egyszercsak:

“Beszél hozzám. Látom, mozog a szája. Tudom, mit akar. Már az első mondatából megértettem. Oké. Amúgy hány óra lehet most? Nem nézek rá az órámra, az udvariatlan. Kb fél négy. A négyórás meetingre még fel kell készülnöm. Jajj, és el akartam küldeni azt az emailt is még. Ma is mikor fogok végezni? Hú, kicsit elkalandoztam. Tuti észrevette. Pedig fontos lenne, hogy jó véleménnyel legyen rólam. Most már hiába próbálok érdeklődően nézni. Tiszta stressz…”

Ráadásul az elmúlt évezrdekben az agyunk arra lett felkészítve, hogy készüljön a lehető legrosszabb kimenetre. Az az ősember, aki nem volt elég óvatos a vadászatai során, kisebb valószínűséggel élt túl, mint a körültekintőbb, pesszimistább társai. Az előadónk úgy fogalmazott:  az optimizmus egy evolúciós nonszensz. Hívom Emét telefonon. Ki van kapcsolva, nem elérhető. Mire én:

“Nem igaz! Megbeszéltük, hogy hívom ha indulhatunk. Biztos még mindig nem végzett. Pedig nem késhetünk. Vagy lehet, hogy el is felejtette? Vagy csak nem történt valami baj? Dél óta nem is jelentkezett. Vagy lemerült? És nem is tudott jelezni, ha bármi történt. Ha 10 percig nem érem el, akkor valahogy megpróbálom megkeresni? De hogy? Erre korábban kellett volna gondolnom! Tiszta stressz…”

Állítólag az emberi faj az egyetlen, aki képes nem tényszerűen a környezetéből gyűjteni az információt, hanem fikciókat gyártani, továbbgondolni, alternatív történeteket alkotni és azt teljes valóságként megélni. Sokszor nem is a jelenben élünk, mert bármit is teszünk, képesek vagyunk annak már a következményein gondolkodni. Áthelyezzük magunkat a jövőbe, amikor viszont cselekedni nem tudunk és elveszítjük a kontrollt, ami stresszt, szorongást okoz. Például:

“Éjfél múlt pár perccel. Aludni indulok. Jól esik végre lefeküdni, kényelmes az ágy, lehajtom a fejem és átadom magam a pihenésnek. Egy pillanat. Még beállítom a telefont ébresztésre, 06:15-re. Még hat órát allhatok. OK. Uhh, csak hat óra. Fáradt leszek. Pedig holnap fontos napom van. Miért is nem feküdtem le előbb?! Na mindegy, alvás! Mondom, alvás! Ajajj, már háromnegyed egy? Már csak öt és fél óra. Nem igaz, hogy nem tudok elaludni! Tegnap is ez volt. Mikor fogom végre kipihenni magam?! Hú de ideges lettem! Valamivel le kellene nyugtatni magam. Egy kis Sudoku! Erre meg nem bírok koncentrálni! De lassan megy. Mindjárt két óra. Nem igaz! Tiszta stressz…”

A túlélés szempontjából ezek nagyon fontos képességek. Ugyan ma hál’Istennek nem a túlélés a célunk, hanem hogy minél jobb és teljesebb életet éljünk, nem erre vagyunk kódolva, agyunk teljesen természetes reakciói a fentiek.

És még egy csapdahelyzet: Néha joggal gondolhatod, hogy ezek indokolatlanul tesznek stresszessé, és próbálod elhesegetni ezeket a gondolatokat. És stresszeled magad még jobban azon, hogy nem megy. Mert nem megy. Ami egyszer befészkelte magát, egyhamar nem kerül ki a gondolataid közül. Öngól.

A mindfullness erre keresi a megoldást. Egy előadást hallottam róla, nem venném a bátorságot, hogy magáról a módszerről írjak. De lefotóztam két diát.

Ilyen volt:

Ismerős?

Ilyen lett:

Mennyivel jobb lenne így…

Az első, és talán legfontosabb lépés, hogy megértsük, miért működünk így, és hogy ez nem a mi gyengeségünk, hanem agyunk természetes reakciója. Nem leküzdeni, hanem elfogadni kell és megtanulni együtt élni vele. Távolságot tartani. Megfigyelni. Tudatosan jelen lenni!

Mi lenne, ha jelen lennél? Mókára fel!

∗ Köszönet Dr. Márky Ádámnak és a CIB HR csapatának a konferenciáért, az előadásért.