Tavaly tartottam először Nagyböjtöt. Érdekes, tanulságos volt. Már akkor eldöntöttem, hogy idén is megtartom. Most klasszikus böjt, hús nélkül. És alkohol nélkül.
Február 26-án kezdődött. Akkor még más világ volt. Az emberek kint voltak az utcán, dolgozni jártak és szórakozni. Puszit adtak egymásnak vagy kezet fogtak ha találkoztak. Olaszországban már ott volt a vírus, de még olyan valószínűtlennek tűnt, hogy az lesz belőle, ami mostanra lett itthon és szerte a világon. A böjt a karanténban is böjt. Ilyenkor az ember talán még egy kicsit nyitottabb az elmélyülésre. Én is.
Nagyböjt első szombatján hallottam az alábbi éneket: “Jöjj Szentlélek, szállj le rám, reményt hozó Fénysugár. Vezesd életem, a szűk ösvényen, segíts levenni régi ruhám!”
Megint eltávolodnék a böjt egyházi tartalmától, csak az utolsó tagmondatot hangosítanám ki:
Segíts levenni régi ruhám!
Ahogy az ember öregszik, változik, fejődik, illetve ahogy zajlik körülötte a világ, vállal új és új kötelességeket, vesz fel újabb ruhákat. Megkerestem egy vonatkozó Guiness rekordot, a képen látható úr 121 polót húzott fel egyszerre:
Nagyszerű teljesítmény. Rajtad most hány ruha van?
Húsvétkor itt az idő, hogy nekivetkőzz. Több posztban (itt: Fifteen és itt: Relax vagy itt: Nagypapám üzeni) is foglalkoztam már azzal, hogy milyen sok szerep, feladat van, amelyekben megpróbálok helytállni, új és új felelősséget vállalva. Mikor a fenti ének üzenete elkezdett foglalkoztatni, most is azon kezdtem gondolkodni, hogy a “régi ruha levételének” célja, hogy aztán Húsvétra új ruhákat öltsek. De a böjt végére máshova jutottam. Az lett a célom pusztán, hogy levegyem a régi ruhámat. Hogy ott álljak pucéran magammal szemben anélkül, hogy a régi ruháim köteleznének bármire is. Nem egyszerű.
Nemrég egy középvezető kollégám megkért, hogy csapatával közösen beszélgessünk egyet az egyensúgy keresésről, mindfulness-ről, amelyekről szintén többször írtam itt a milenneha-n. Fiatal, lelkes csapat, próbáltam nekik az én karrierem tapasztalatairól is beszámolni. Elmondtam azt is, hogy visszatekintve fel tudok idézni pillanatokat, amikor amiatt kellett extra erőfeszítéseket tennem, mert abban a szerepben voltam, az a ruha volt rajtam, hogy én vagyok az a munkatárs, akire mindig azonnal lehet számítani mondjuk. Ez nem baj. Egészen addig – mondom a mostani böjtből töltekezve -, amíg ez a ruha tudatosan van rajtam. Ideje megállni, nekivetkőzni.
Az évindító posztomban arról írtam, hogy környezet-tudatosabban kell és fogom élni az életemet. Ez lehet, hogy nem egy újabb nagykabát volt (nem fogadtam meg, hogy fenekestül felforgatom az életemet), “csak” egy kendő mondjuk, amit még a nyakam köré tekerek, de lehet hogy épp attól nem kapok majd levegőt, vagy csak nem látszik, mert egy sál már van rajtam. Most a böjt végén leveszem ezt a kendőt is.
Meg a többi ruhát, amit az évek alatt magamra vettem. Egyik-másikat érdemes talán kiszanálni, másokat tisztítóba viszem, néhányat talán csak le a tárolóba, később majd még újra hordani fogom. A legtöbbet meg egyszerűen újra felveszem, mert az ma is, holnaptól is hozzám tartozik.
Hogy majd mit veszek fel, Húsvét után meglátjuk. De az ünnep alatt szeretnék kicsit ruhátlan lenni. Nulláról újrakezdeni. Nagyon beleszerettem a FARÖNKÖK-ben említett példázatba. Most sem azért akarok mindent levenni, hogy aztán egészen másokat vegyek fel, és mindenen változtassak. Még azt sem zárom ki, hogy pontosan ugyanezek a ruhák lesznek rajtam. De nem megszokásból, nem kényelemből, hanem tudatosan a saját mai prioritásaim szerint.
Te hogy állsz a ruháiddal?
Mi lenne, ha levetkőznél? Mókára fel!
milenneha 