Hárompontos

Írtam régebben Moldován András tutijáról (Tudod a tutit? A Te tutid).

Nemrég hallottam egy előadáson három újat. Három pontos tuti. Hárompontos.

Nézzük:

Önreflexió

Nagy barátja voltam mindig is az önreflexiónak, a tudatos megállásnak, a visszatekintésnek, átgondolásnak és beavatkozásnak. Ebben az előadásban kicsit más kontextusban került elő, mint ahogy én szoktam rá gondolni vagy hivatkozni. Az intelem arra vonatkozik, hogy az ember elsőként mindig

saját magát kérdőjelezze meg, a saját felelősségét keresse.

Meg van az az ösztönös reakció, amikor egy gyerek kiönt egy pohár vizet az asztalra, és ártatlan arccal azonnal kijelenti, hogy “Nem én voltam!”? Nem vagyunk néha mindannyian ilyenek kicsit? Talán nem a legegyértelműbb hibánknál, de a “szürke zónában”.

Gyerekkoromban versenyszerűen tollaslabdáztam. Mivel edzéseinken egyszerre minimum négy pályán ment a játék párhuzamosan, amikor meccseket játszottunk egymás ellen, nem volt bíró, magunk számoltuk a pontokat és döntöttük el, hogy egy-egy labda a pályán belül vagy kívül esett le. A tollaslabda nagyon gyors sport, a labda sokszor szabad szemmel alig követhető, gyakran nehéz megállapítani, hogy az ellenfél labdája fél centivel a vonalon kívül érte a földet, vagy éppen csípte a vonalat. (Persze versenyeken a teniszhez hasonlóan külön vonalbírók segítik a bíró munkáját, sőt itt is bevezették már a “sólyomszemet”, de ez a tanulság szempontjából nem érdekes.) Sok év távlatából biztosan merem állítani, hogy akkor és ott tízből három (“Csak?” – kérdezik most egykori csapattársaim) kérdéses labdát tévesen, a magam javára ítéltem. Nem akartam én csalni, de hát minden szentnek maga felé hajlik a keze. Lendületből, tudat alatt az ember hajlamos a maga javára elfogultan nézni dolgokat. Teljesen természetes reakció. Nincs meg magunktól a kellő távolságunk, sok esetben a higgadtságunk az objektív értékeléshez. Sok tévedésünket eleve az okozza, hogy valamilyen alapfeltételezésünk rossz, vagy a gondolatmenetünk hibás, ezeket nem egyszerű felülvizsgálni, megkérdőjelezni, szükség esetén elengedni. És a lényeg itt nem a hibák elkövetésében van.

Egy képzeletbeli vita lefoly(tat)ásának variációjával tudom talán legjobban példázni. Sok vita (sajnos nagyon sok) zajlik úgy, hogy mindkét fél folyamatosan a saját igazát fújja, meg sem hallgatják egymást érdemben. Eggyel jobb verzió, ha az ember tudatosan odafigyel a másik érveire, próbálja azokat internalizálni (nagyon szeretem ezt a szót, többet jelent egyszerű befogadásnál számomra) és így talán van esély megegyezésre. Ideális esetben ezen felül az ember még tudatosan próbálja a saját gondolatmenetét is a másik szemszögéből vizsgálni, saját magát, a saját érveit is megkérdőjelezni.

Nyitottság a reflexióra

A közösségi média algoritmusai hatására egyre inkább igaz, hogy a sajátunkkal azonos, hasonló véleményekkel találkozunk többségében. És kire ne lenne igaz, hogy a megerősítés, a pozitív visszajelzés fontosabb, mint mások véleményének igazi megismerése. Ki fog komoly erőfeszítést tenni azért, hogy keressen, meghallgasson a sajátjától eltérő véleményt, ha ott van kéznél a sok megerősítés? John Lennon-tól származik az idézet, hogy “Fontos a közös nyelv, de még fontosabb a közös fül.” Meg kell, hogy hallgassuk és meg kell hogy értsük egymást.

Multi környezetben dolgozom. Nagyon tudatosan foglalkozunk azzal, hogy képezzük a vezetőinket a visszajelzés adására. Komoly keretrendszert dolgozunk ki, hogy teret adjunk a visszajelzések strukturált gyűjtésére (társterületektől), hogy azokat aztán a vezető átadhassa a beosztottnak. De mi biztosítja azt, hogy a célszemély képes nyitottan állni és befogadni a visszajelzéseket, a reflexiókat? Szükségszerűen meghallgatja. Talán még el is gondolkodik. Azon, hogy ezt vagy azt a visszajelzést melyik kolléga mondhatta és miért, de a legtöbb esetben nem igazán azért, hogy magáról tanuljon valamit, és fejlődési lehetőséget lásson benne. Egy szervezetet láttam viszonylag közelről, amelyre igaz volt, hogy

feedback is a gift – a visszajelzés ajándék.

Persze ez a téma egyáltalán nem a munkahelyi, vezetői visszajelzésről szól. Hanem általában a reflexióról. Sokszor a kritikáról. Hogy vagyunk a kritikával? Támadásnak érezzük? Hátsó szándékot keresünk mögötte? Próbáljuk megcáfolni, gyengíteni, érvelni ellene. Védekezni. Érdekes teória, hogy ha egy komplex feladat megoldására összeültetünk néhány nagyon okos, de hasonló gondolkodású embert, nem biztos, hogy jobb/gyorsabb eredményre jutunk, mintha kevésbé okos, egymástól eltérő gondolkodású, de a másik véleményére nyitott embereket ültetünk le ugyanezen feladat elé. Nem azért lesz jobb a heterogén közösség eredménye, mert a sok különböző vélemény összeadódik, hanem mert az eltérő vélemény, a reflexió vitát szül, és az egészséges vita új megoldásokat, ezen keresztül jobb eredményeket szül. De ehhez kell nem csak eltérő vélemény, hanem annak kifejezése (reflexió) és annak befogadására való nyitottság.

Integritás

De mi lesz velem, a belső egyensúlyommal, ha folyamatosan megkérdőjelezem magam és ráadásul folyton kiteszem magam mások kritikáinak? Fontos mindkettő, de épp ezek mellett kifejezetten fontos a meggyőződés, hogy nem a külső reflexiók határoznak meg.

Hogy függetlenül a meghallgatott véleményektől rendelkeznem kell egy kikezdhetetlen belső maggal, meggyőződéssel és integritással.

Egyensúly, amiből nem lehet kimozdítani. Kitartóan Pistának maradni. Nemrég hosszan beszélgettünk egy társaságban a teljesítmény és a siker viszonyáról. A siker iránti vágyról, és arról a kérdésről, hogy mi jelenthet az egyénnek sikert. Barabási Albert Lászlótól származik egy szerintem túlzottan leegyszerűsített, de tanulságos megfogalmazás, miszerint a teljesítmény az, ami az egyéntől származik, a siker viszont csakis a közegtől, a visszajelzésektől függ. Példaként a Mona Lisa került megemlítésre. Elképesztően szép festmény. Fantasztikus teljesítmény. De hogy milyen sikeres lett, hogy talán azt tartják a világ leghíresebb festményének, az csak a közegtől, a fogadtatástól függ. Biztosan nem objektív mércének tekinthető. Hajlamos vagyok elhinni, hogy a siker valóban nem értelmezhető függetlenül a közegtől, a fogadtatástól. Sikerélményem lehet, megélhetek én valamit sikerként, de hogy sikeres vagyok-e, az a környezettől függ. És mint ilyen, nem is szabad, hogy én azon keresztül mérjem magam. Fontos a saját teljesítményem, fontos az elismerés is, de helyén kell kezelni.

A sport bizonyos szempontból objektív összehasonlítást teremt. Ez vagy az olimpiai bajnok, tizennegyedik a világranglistán, vagy bejutott a legjobb nyolc közé a legutóbbi EB-n. De ez vajon leírja a beletett munka mennyiségét vagy minőségét, egyenes arányban áll a teljesítménnyel? És még inkább leírja egy ember értékét? Határozottan nem! Fontos a Forbes címlap, az ilyen-olyan lista, de ez is csak egy külső értékítélet. Az igazán fontos, hogy minden körülmények között belül jól vagy, megéled a belső egyensúlyodat.

Hármas

Ez a hármas sokkal alapvetőbb “tuti”. Az én “tutimhoz” biztosan sokkal közelebb áll. Kérdőjelezd meg Magad, légy nyitott mások véleményére, és őrizd meg belső egyensúlyod!

Egyszerűen hangzik, nem? Nem.

Könnyű belátni, hogy a három hozzáállás igazán nehezen összeegyeztethető. Talán száz százalékosan nem is lehet. Nehéz hárompontos. De érdemes próbálkozni.

Mi lenne, ha dobnál egy hárompontost? Mókára fel!