Midnight Sun Marathon – van új a Nap alatt

Lefutottam

3:55:57

(Annak, aki olvasta az előző bejegyzést: bátyám 3:44:51-et tippelt – ennek is van tanulsága számomra, az egy másik poszt tárgya lesz.)

Első maratonokról általában kétféle visszaemlékezést lehet hallani. Az egyik arról szól, hogy milyen felemelő érzés volt, micsoda flow élmény, életre szóló emlék. A másik arról, hogy milyen szörnyen megterhelő volt, a harmincadik/harmincötödik kilométertől szenvedés. Én most egy harmadik féle élményről számolnék be.

43 éves vagyok, 24 éve volt egy gerincműtéten, egy éve egy pajzsmirigy-műtétem. Ezek miatt hiába vagyok elég sportos alkat, és kifejezetten eredmény- és sikerorientált ember, tudtam (atlétaedző édesapám sokszor figyelmeztetett), hogy a maratont tisztelnem kell. Négy célom volt, amiket még prioritási sorrendbe is rendeztem: 1. célba érni 2. nem szenvedni (nagyon) 3. 4 órán belüli időt elérni 4. ha lehet, azért nem csak pár másodperccel.

Ez a poszt a tudatosságról, racionalitásról szól.

Ahogy korábban írtam, az egész felkészülést nagyon fegyelmezetten és tudatosan csináltam végig, heti három edzés, a Runkeeper készítette edzésterv szerint. Előre megadott távok, előre megadott tempó. A 4 órás maratonhoz 5 perc 38 másodperces átlagkilométerek szerepeltek a tervben (ez egy kicsit gyorsabbra jön ki, de az alkalmazás számol egy „kis” lassulással és a frissítésekre is hagy időt). Csak összehasonlításképp, három évvel ezelőtt futottam egy félmaratont, ahol 4:34 volt az átlagos tempóm, a most tervezettnél több mint egy perccel gyorsabb.

A maratont is nagyon pontosan érdemes megtervezni. Kontrollálni kell ilyenkor az embernek (nekem) magát, mert könnyen elviszi a lendület, az adrenalin és a tömeg. Az első félmaratont a fenti tempónál kicsit gyorsabban, maximum 5:35-ös tempóban terveztem futni. Találkoztam egy máltai futóval valahol a nyolcadik kilométer táján, kicsit beszélgettünk. Sokadik maratonját futotta, már teljesítette a Sparthatlont is, igazi örömfutó volt. Sokakat megszólított, akik elfutottak mellette, hogy óvatosak legyenek, nagyon sok van még hátra és ne fussák el az elejét, mert nagyon nehéz lesz a második fele. Én nem miatta, de szintén így gondolkodtam. Szinte minden lépésnél vissza kellett fognom magam, hogy ne gyorsítsak be. Furcsa mód kényelmesebb és jobban esik, ha kb. 5 perces kilométereket futok, de tudtam, hogy annak még nagy ára lehet a végén. Szinte másodpercre a terveim szerint ment le az első félmaraton. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy kicsit gyorsítok ezt követően, de mivel elromlott az órám és féltem, hogy nem fogom tudni kontrollálni a tempót, inkább változatlan iramot vállaltam. Ahogy mentek a kilométerek, először úgy gondoltam, hogy 30 kilométernél váltok tempót, de mivel láttam, hogy milyen sok emelkedő van a hátralévő szakaszon, úgy döntöttem, 34 kilométerig nem gyorsítok. Amikor azt elértem, már tudtam, hogy az első célom meg lesz, biztos voltam benne, hogy célba érek. Itt már attól sem tartottam, hogy valami oltári szenvedés lesz belőle, így egy kicsit gyorsítani kezdtem. Haminchétnél éreztem, hogy az utolsó öt kilométer még fájdalmas is lehet, inkább nem gyorsítottam tovább, sőt amikor éreztem, hogy nem állok messze attól, hogy begörcsöljön a jobb combom, egy kicsit még vissza is vettem a tempóból. Kicsit szenvedve, de azért mosolyogva értem célba, igazából mind a négy célomat teljesítve. Nagyon pontosan megtervezett, kimért, óvatos, a véglegetekig tudatos futás volt.

A poszt nem kifejezetten futásról szól – annyi az üzenet, hogy bármilyen célod is van az életben érdemes tudatosan megtervezni, szükség esetén a terven kicsit módosítani, de következetesen végrehajtani azt. Vagy nem.

Mivel a négy célom teljesült, nem gondolom, hogy másképp kellett volna futnom, de ha azt kérdezem magamtól, hogy élveztem-e életem első maratonját, az a válaszom, hogy nem. A tudatosság ebben az esetben hideg, kimért, gépies feladattá tette nekem a maratont. Beérkezni jó élmény volt, de egyáltalán nem éreztem az endorfint, a flow-t, amiért legtöbben újra és újra elindulnak futni.

Úgyhogy e maraton példáján én leginkább azt tanultam, hogy ha a cél nem a „túlélés”, az elvárások teljesítése vagy csak egy feladat kipipálása (nem akarom degradálni a maratonomat, ezt inkább általánosságban írom), akkor szükség van rá, hogy a tudatosság mellett az ember vigyen bele valamennyi szenvedélyt, vakmerőséget, extrát. Ettől lesz, ettől lehet jobb élmény a feladat elvégzése, és részben emiatt lehet esély kimagaslót eredményt elérni. Ha a munkahelyeden jó munkát akarsz végezni, légy tudatos és következetes, és sikerülni fog. Ha a párkapcsolatodat rendben szeretnéd tudni, a gyermekedet megfelelően akarod felnevelni, gondold át jól, hogy mit kell tenned, tedd azt, és sikerülni fog. De ha kivételes dolgot akarsz a munkádban, rendkívülit a párkapcsolatodban, vagy valami csodálatosat a gyermekeddel, akkor ezen felül keress valami extrát, adj hozzá szenvedélyt! Valami fűszert, amitől a finom, vagy akár nagyon finom étel valódi ínyencséggé válik! A szakács örömére és a vendég örömére egyaránt!

Mi lenne, ha megkeresnéd a fűszered? Mókára fel!