Ez az írás nem megy a Facebook-ra.
Inkább magamnak szól, és azoknak akik jobban ismernek, vagy jobban ismerni akarnak.
Nem a maratonról szól, bár onnan jön, a harmincnegyedik kilométerről.
Ott találtam egy farönköt. (FARÖNKÖK).
Ahogy az előző posztban leírtam (Midnight Sun Marathon – van új a Nap alatt), első maratonomon négy célt tűztem magam elé. Tudtam, hogyha teljesítem életem első maratonját, nem nagy szenvedés mellett és nem csak néhány másodperccel négy órán belül, elégedett lehetek.
DE.
A kisördög ott volt most is. A kisördög, ami azt kérdezte, biztos nem lehet ez ennél is jobb? Kiszámoltam előző este, hogy az első felére tervezett tempómmal a legjobb esetben 3:52:18-at futhatok. El tudom ezt érni? Esetleg tudok mégis gyorsabb lenni kicsit? Sejtettem, hogy a bátyám 3:50-en belüli időt jósolt. Meg tudom futni, amit ő gondolt? A hobbi maratonfutók szinte kivétel nélkül (sokkal) lassabb második félmaratont futnak az elsőnél. Lehetek én azon kevesek egyike, aki gyorsabb a második felében? 21 és 34 kilométer között egy maratonista sem előzött meg. Végig tudom úgy futni, hogy csak én előzgetek másokat a második félen, de engem senki nem előz meg?
Többek között ezeken járt az agyam futás közben. A harmincnegyedik kilométerhez közelítettem, még nagyon jó erőben voltam, nem éreztem magam fáradtnak, de egyszer csak az jutott eszembe, hogy az összes fenti kérdést el kell engednem. Nem kell a jónál is jobbnak lennem, nem kell a lécet magamnak még magasabbra emelnem, nem kell magamnak belső tervet állítanom, „csak” megelégedni azzal, amit kifelé is vállalok és mondok. Elsírtam magam ott, futás közben. Emlékszem a pillanatra, emlékszem a helyszínre. Itt:
A maraton, az első maraton egy tükröt mutatott nekem. Az eredmény- és sikerorientáltság két jó tulajdonság alapvetően, de nem lehet az ember maximalista magával (és a környezetével) szemben. A futás, a maraton segít, hogy az ember megérezze, hol vannak a határai és bár azokat feszegetni mindig érdemes, de nem lehet és nem kell indokolatlanul mindig még magasabbra emelni a lécet. Nem átlagosnak kell lenni. Jónak, sőt kimagaslónak, ebből nem engedek. Ambíciózus, de reális célokat kell kitűzni. Ott, futás közben szembesültem vele, hogy a legtöbbször az életben olyan célt tűzök ki, ami nehéz(nek látszik), de én tudom hogy túl tudom teljesíteni. És magamban kitűzök egy még merészebb elvárást. És folyamatosan ez utóbbi nyomása alatt állok. Ott, Tromsø-ben, a harmincnegyedik kilométerhez közelítve ráébredtem, ha egy olyan célt határozok meg, ami kellően kimagasló, akkor elég ha annak eléréséért küzdök. Nem lehet az az érzésem, hogy igazán jó akkor leszek, ha még azt is túlszárnyalom.
Sergey Bubka a rúdugró legenda 1985-ben javította 6 méterre a rúdugrás világrekordját. 1994-ig 12-szer javított egy, maximum két centit a világcsúcson és jutott el 614 cm-ig. Rosszmájúak szerint ez pusztán amiatt a néhány millió dollár miatt volt, amit így centinként az aktuális új világcsúcsért a különböző versenyeken extraként kapott. Talán túlzás. De jól példázza, hogy Te döntöd el, milyen magasra teszed a lécet akármilyen babérokra is törsz. Magadnak, a kollégáidnak, a gyermeke(i)dnek.
Mi lenne, ha a helyére tennéd a lécet? Mókára fel!
milenneha 