Fontos, fontosabb, legfontosabb

A hétvégén teljesítettem a második maratonomat.

Korábban írtam (itt), hogy a pandémia miatt az idén virtuális New York City Marathon-ra neveztem be. Tegnapra esett a nap, hogy teljesítettem. Azt írtam a fenti blogban, hogy “Most már nem is érdekel annyira az idő. De részese akarok lenni!” Ismertek, nem fogtok meglepődni, érdekelt az idő. Úgy indultam neki, hogy a tavalyi maratonomhoz képest (Midnight Sun Marathon – van új a Nap alatt) javítani akarok az időmön. Nem is keveset, 15 perccel akartam gyorsabbat futni. Ahogy a tavalyi futásról írtam, egy túlzottan tudatos, lekorlátozott, gépies futás volt, nem adta azt, amit az első maraton vagy általában a maraton teljesítése adni szokott, legalábbis amit én reméltem tőle. Na, ez megadta.

IMG_0479
előtte…

 

IMG_0463
…utána (a képeken csak a Szabó fiúk, de a lányoknak – Anyu, Eme és Adri – is jár a köszönet)

Teljesítettem a távot, de nem sikerült jól. Négy órán kívül lett az időm, a harmincadik kilométertől eléggé belassultam, az utolsó öt kilométeren már mindkét lábam begörcsölt rendszeresen, itt már felváltva sétáltam 50-10 métert, majd kocogtam 100-200 métert. Amikor elkezdtem rosszul lenni, rettentően mérges lettem. Sokat készültem, megint nagyon következetesen végigcsináltam egy féléves felkészülést, ezúttal nemcsak futást, de nyújtást és törzsizom erősítést is végeztem rendszeresen. Nagyon tudatosan készültem a frissítéssel, ezért is zavart nagyon, hogy valami abban nem működött, hisz a görcsölő láb egyértelműen annak a jele. És ez dühített. Plusz persze csalódottságot éreztem. És fájdalmat. Mikor nagy nehezen célba értem, mégsem voltam szomorú. Mert közben nem lett annyira fontos. 

A virtuális maraton “szabálya” annyi, hogy egy megadott 16 napos időszakon belül kell teljesíteni bárhol a távot, GPS segítségével rögzíteni, feltölteni egy applikációba. Én találhattam ki tehát az útvonalat. És én kitaláltam. Óbudán, annál a háznál volt a rajt és cél, ahol felnőttem. “Festői” tízemeletes lakótelepi ház, millió emlékkel a környéken. Mikor a rajthoz odamentünk, Márknak büszkén mutogattam végig, hogy melyik volt a mi ablakunk a nyolcadik emeleten, hogy az iskolában hol volt a tornaterem, melyik volt a mi osztályunk, hol üldögélt az én nagypapám, az ő dédapja naphosszat és hol, miket játszottunk a tesóimmal. Az előző napokban, és különösen a futás reggelén már teljes izgalomban voltam, minden gondolatom a futás körül járt. Ahogy megérkeztünk a Harrer Pál utca 10-hez, ez elillant. Jöttek az emlékek, és a rajt előtti 30 percben szinte egyáltalán nem gondoltam a futásra. Mert mindent meg akartam mutatni Márknak. És hirtelen rámtört a felismerés, hogy ami az előző napjaimat teljesen tematizálta, nem is annyira fontos. Vagyis van, ami fontosabb.

Óbudáról Leányfalura futottam ki (és vissza), ahol a családi nyaralónk van, ahol gyerekkoromban rendszeresen töltöttük a hétvégeket, nyarakat. Ez egy ilyen családi futás lett. Vírushelyzet ide vagy oda, az egész család elkísért a kalandra. Emén és Márkon kívül Anyu, Apu, testvéreim és sógornőm is. 2012-ben volt egy hasonló ötletünk, beneveztünk bátyámmal, Gével és öcsémmel,  Zsoltival a párizsi maratonra és családilag kiutaztunk. Atléta család vagyunk, ez nekünk egy különös program volt. Sajnos a maraton nekem nem sikerült ott (ott olyan görcsöt kaptam 32 kilométernél, hogy nem volt esélyem célbaéerni), Zsolti is feladta, csak Gé ért célba. De így is nagy élmény volt. Azóta sok idő eltelt, megszületett az első unoka a szüleim szemszögéből, mindannyian idősebbek lettünk. És most még ez a pandémia is. A család valamennyi tagja március közepén találkozott utoljára együtt. És most ez a maraton hozta újra össze a családot. Gondosan megterveztem a frissítéseket, 5-6 kilométerenként voltak állomások, ők ott vártak nevetgélve, beszélgetve, buzdítva minden helyszínen. Márk és Gé futott velem pár métert minden firssitésnél, a lányok fotóztak, Apu meg mérte az időt. Végre újra együtt. Az együttlét most fontosabb, mint bármikor.

Azzal tisztában voltam, hogy egyedül futni egy maraton sokkal nehezebb, mint egy versenyen részt venni. Abban maradtunk, hogy az utolsó 11-12 kilométert Gé futja velem. Apu hosszútávfutó-edző volt, kb ezereszer hallottam tőle, hogy a maraton 30 kilométer után kezdődik. Na, most megtapasztaltam. Egy nagyon jól eső és jól menő 30 kilométer után jött a küzdelem és a szenvedés. És ebben volt mellettem Gé, aki előbb csak szóval tartott, hogy elterelje a figyelmem a fájdalmakról, aztán nyugtatott, hogy ne mérgelődjek amiért nem úgy alakul a futás, ahogy elterveztem. Aztán kereste a megoldást velem, hogy jobban legyek valamivel. Végül amikor jött az elkerülhetetlen séta-kocogás szakasz, bíztatott méterről méterre. “Még a sarokig séta, utána próbálunk elfutni a kereszteződésig”, vagy “Emlékszel, hányszor futottunk haza a Hajógyáriról…”. Ha bajban vagy, a legfontosabb, hogy van akire számíthatsz.

Nagy nehezen elértünk a célhoz. Anyu elsétált Márkkal párszáz méterrel a cél elé, onnan Márk velünk futott be célba. Ott vártak mindannyian, az utolsó métereken ünnepeltek, a beérkezés után pedig gratuláltak és vígasztaltak. Láthattam a szüleim arcán azt a tipikus büszkeségbe oltott aggódást, amit minden szülő ilyen-olyan alkalmakkor megél. És ekkor azt mondtam magamnak, hogy na, ezért megérte, és így érte meg. Lassabb lett, rosszabbul esett, nem igazi maraton volt, csak egy virtuális, de bármennyire is szenvedtem a célbaérkezés utáni félórában, az ott, a szeretteim körében kárpótolt. Hogy kik ezek a szeretteid, a szűkebb-tágabb családod, egy-két igaz barát, a társad, vagy akár a kutyád, az kinek-kinek más lehet. De az biztos, hogy ŐK a fontosak.

Ez a 4 óra 4 perc 2 másodperc megmutatta az igazi fontossági sorrendet.

Mi lenne, ha figyelnénk a sorrendre? Mókára fel!

Fontos, fontosabb, legfontosabb” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Köszönöm!

    milenneha ezt írta (időpont: 2020. nov. 1., V, 21:58):

    > baluszabo posted: ” A hétvégén teljesítettem a második maratonomat. > Korábban írtam (itt), hogy a pandémia miatt az idén virtuális New York City > Marathon-ra neveztem be. Tegnapra esett a nap, hogy teljesítettem. Azt > írtam a fenti blogban, hogy “Most már nem is érdekel anny” >

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s