Ma este maratont futok. Életem első* maratonját, Tromso-ban, Norvégiában.
*Egyszer már nekifutottam hét évvel ezelőtt Párizsban, de miután hat héttel a maraton előtt megsérültem és abban a hat hétben egyáltalán nem edzettem, nem volt esélyem lefutni, 32 kilométernél begörcsölt a lábam és kiálltam. A poszt szempontjából nem annyira lényeges, de a történeti hűséghez hozzátartozik.
Ezt a posztot az utolsó napok élményeinek és gondolatainak leírására szánom. Érdekesnek találom végig gondolni, mit hogyan éltem meg, mik jártak a fejemben és megfogalmazni, leírni még most a rajt előtt, mikor a futás eredménye és élménye nem befolyásol még.
Mert az hozzátartozik, hogy egyáltalán nem biztos, hogy teljesítem a távot, és ha teljesítem is, nem tartom kizártnak, hogy egy nagyon szenvedős, rossz élményként marad meg maga a futás.
Szóval maraton. 42.195 méter. Hosszú táv és emblematikus, sokaknak elérhetetlen és érthetetlen. De különösen így a kapujában, látva a sok embert, aki szintén maratont futni jött a városba, az a gondolatom támadt, hogy nem is olyan nagy dolog. Vajon hányan futottak már maratont életükben a világon? Nagyon sokan. A neten találtam egy számra, az USA lakosságának állítólag 0,5%-a futott valaha maratont, az több mint másfél millió ember. Csak az USA-ban. Nem egy világra szóló dolog ez. Erre talán e hét elején döbbentem rá, amikor már teljesen tematizálta a gondolataimat a maraton, fűnek-fának erről meséltem. Szinte mindenki csodálattal kérdezett a részletekről, de egy idő után én egy kicsit elbizonytalanodtam a dolog NAGYszerűségét illetően. Hogy miért? Talán ahogy közeledik az ember egy célhoz, és reálisabbá válik az elérése, automatikusan kisebbnek tűnik az érdem. Vagy csak elegem lett abból, hogy magamnak és a környezetemnek ezt ennyire fontosnak mutatom. Ezt az érzésem nem osztottam meg senkivel, tehát nem valami kötelező álszerénység. Hacsak nem magam felé az. Nem tudom.
Jól ismert mondás, hogy a „cél maga az út”. Talán életemben először tapasztaltam meg ezt ennyire egyértelműen. Eleve úgy kezdtem neki a felkészülésnek az év elején, hogy azt mondtam magamnak, nem az lesz a kérdés, hogy lefutom-e a maratont, hanem hogy képes leszek-e végig csinálni a felkészülést, amit elterveztem. Heti három edzés, egy előre meghatározott edzésterv szerinti tempóban, az első hónapokban havi 100, májusban már 175 kilométer teljesítésével. E hét kedden, mikor hazaértem az utolsóelőtti, 10 kilométeres futásról (az utolsó már itt Tromsoban volt pénteken), elégedettség és büszkeség fogott el. Megcsináltam. Más kérdés, hogy aztán pont ugyanarra a gondolatra jutottam, amit az előző pontban írtam, hogy félévig heti háromszor elmenni futni, egyáltalán nem eget rengető dolog, de az érzésem mégis ez volt. Ha nem sikerül is, a munkát elvégeztem. Talán egy védekező mechanizmusa ez az embernek? Alakulhatnak úgy a körülmények, hogy nem járok sikerrel, de ha én a munkát elvégeztem, van okom elégedettnek lenni. És itt könnyű eldönteni, hogy elvégeztem-e, mert pontosan meghatározott távolságok és tempók voltak az edzéstervemben. Milyen jó lenne, ha az életben minden esetben ilyen fekete-fehéren megmondhatnánk, hogy megtettük-e, amit meg kellett tennünk! Eleget tettem az egészségemért? Mindent megtettem, hogy eredményes legyek a munkámban? Foglalkoztam eleget a barátaimmal és a környezetemmel? Lehet, hogy ezért jó futni. A Runkeeper alkalmazás megmondja, mennyit kell futnod a maratonért…
Az utolsó napokban az előző bekezdésben leírt elégedettségemet elég sokakkal meg is osztottam. Én már most elégedett vagyok, függetlenül attól, hogyan alakul maga a maraton. Aztán a tükörbe nézve azt kérdeztem magamtól: nem azért mondogatom ezt, hogyha nem sikerül teljesítenem, kisebb legyen a „szégyen”? Nem kizárt. Inkább úgy mondanám, hogy része a felkészülésnek. Mert mindegy, hogy tíz, húsz, negyvenkilenc vagy ötvenegy százalék esélye van a kudarcnak, fel kell rá készülni fejben. És ennek az is része, hogy másokkal beszélek erről, mert nekem sokkal könnyebb lesz megélnem így az esetleges nemteljesítést. Nem élet-halál kérdése, ha nem sikerül, ezt fontos előre tisztázni. És bár nagyon hiszek a pozitív gondolkodás teremtő erejében, azt gondolom, hogy a kellően előrelátó ember készíti magát több fajta kimenetre is. Persze, a helyes arányokat fontos megtalálni, semmiképp nem akarom bevonzani a negatív energiákat. Úgyhogy hess! 🙂
A tromso-i maraton ötlete úgy jött, hogy András barátommal párjainktól (Köszi Eme és Daniella, ez már most hatalmas élmény!) Karácsonyra kaptuk a nevezést erre a Midnight Sun Marathon-ra. Különleges, sokaknak bakancslistás maraton ez, éjszakai világosságban futják, hiszen itt ilyenkor nem megy le a Nap. Engem a lányok félmaratonra neveztek, de én azt mondtam, hogy ha már egy ilyen különleges eseményen veszek részt, nem állok meg egy sokszor már teljesített távnál, inkább felkészülök egy egész maratonra. Logikus indok, jó döntés. A Sícipőben futni című posztban írtam arról a pillanatról, amikor tavaly októberben, 12 héttel a műtétem után lefutottam egy félmaratont. Most nem egészen egy évvel a műtét után készülök a maraton rajtjára. Soha nem mondtam ki, nem is igen gondolkodtam rajta, de tudat alatt nyilván ez is hajtott, amikor nekiálltam a felkészülésnek. És ennek kapcsán teszem fel magamnak a kérdést, hogy nem arról szól-e ez részben, hogy ezzel is mutassam magamnak és másoknak, hogy túl vagyok a betegségen? És ha igen, akkor nem túlzott, erőltetett dolog ez? És nem korai, túl bátor vállalkozás? Amúgy függetlenül a konkrét témától milyen érdekes megvizsgálni, megpróbálni megérteni, hogy milyen motiváció hajt egy-egy dolog kapcsán. (ld. Még Fifteen – #9)
Nemrég kaptam egy emailt a bátyámtól. Az a tárgya, hogy „ezt csak utána olvasd el”. Ismerem őt (és magamat), szinte biztos vagyok benne, hogy azt az időt írta meg, amivel szerinte a célba érek. Nagyon kíváncsi vagyok, de nem nézem meg. Szerintem jobbat gondol rólam, mint amit el fogok érni, de majd meglátjuk. Inspiráló dolog, de egy másik fontos gondolat is eszembe jutott róla. Nagyon jó érzés megélni, hogy a környezetemnek, szeretteimnek mennyire válik fontossá, ami nekem fontos. Hogy hogy kérdeznek rá olyanok, akiknek hónapokkal ezelőtt mondtam, hogy indulok itt. Hogy mennyire várják a beszámolót a barátaim. Hogy többen kérdezték, hogy lehet-e követni a neten a futásomat. Ezt csodálatos megélni, ebben rengeteg energia van, amiből építkezni kell. A posztot írva felteszem magamnak a kérdést: vajon én mennyiire tudok a környezetem, barátaim hasonló (általában kevésbé „látványos”) célkitűzéseiről? Aminek kapcsán én is bátoríthatnám, erősíthetném őket? Negatív…
A maratonra nem csak fizikailag kell felkészülni, komolyan meg is kell tervezni a megvalósítását. Több hónapja, amióta már igazán hosszúkat futok, tervezgetem a tempót, a részidőket, számolgatok. A hét elején kezdtem átgondolni, hogy milyen ruhában is fussak, rövid ujjú, hosszú ujjú, hány réteg, milyen vastag? Sapka-kesztyű? Már rég gondosan kitervelve, hogy mikor, mivel fogok frissíteni. Hagyományosan inkább reggel, esetleg hétvégén délelőtt futok, de mivel itt a rajt este fél kilenckor lesz, pár hete átálltam arra, hogy esténként edzettem. Az időjárás-előrejelzés szerint esni fog sajnos, emiatt kedden otthon nagy örömmel indultam el futni, mikor jött egy rövid nyári zápor – ki akartam használni, hogy kipróbálhatom az esőben futást (a 8-10 fokot mondjuk nem tudtam modellezni). És ezek megtervezésén túl – ahogy a korábbi bekezdések mutatják – nagyon mélyen érdemes, sőt szükséges fejben is felkészülni a futásra. A technikai felkészülés, a részletek megtervezése és a mentális ráhangolódás egyformán fontos. Egy maratonra készülve, a komfortzóna határán ez szükségesebb, de jó eséllyel a hétköznapi nagyobb feladatinkban is érdemes mindháromra hangsúlyt fektetni.
Mi lenne ha, ilyen tudatosan készülnél az előtted álló feladatokra? Mókára fel!
milenneha 