Menjünk szabadságra!

Múlt hétvégén kirándulni voltunk. Pákozd, Ingókövek. Nagyon szép túra a Velencei-dombságban, ajánlom mindenkinek. Már két órája túráztunk, mikor beértünk egy gyönyörű erdőbe. Fantasztikus őszi szinek, közel s távol senki rajtunk kívül, mindenhol falevelek a földön, érintetlen környezet. Márk egyszercsak azt mondja:

“Olyan szabadnak érzem magam! Mint egy állat, aki végre kiszabadul az állatkertből, ahol addig kerítés mögött élt.”

Pedig elég ritkán zárjuk ketrecbe, tényleg…

Elgondolkodtatott. Mitől érzi egy nyolcéves gyerek azt, hogy a hétköznapokban nem szabad?

Persze, nyolcévesen nem teheti azt, amit szeretne, sok dolgot kényszerítünk rá. Rászólunk hogy rakjon rendet, kapcsolja ki a tévét vagy ne ugráljon a kanapén. Iskolába kell járni, megcsinálni a házit, Nintendo csak hétvégén, stb. De ez a mondat ennél sokkal mélyebbről jött. Mi ez a sok kötöttség, amitől ott és akkor megszabadult? Valamelyik este a napi rutinunk kapcsán felvetettem, hogy szerintem változtassunk valamit a szabályokon. Márk azt felelte, hogy nem szereti az itthoni szabályokat, mert azok mindig ő ellene vannak. Nyilván ezek a szabályok jelentik azt a “ketrecet”, ahonnan kiszabadult.

Egy gyereknél ez teljesen természetes, a “szabályok mind ellenük vannak”. Nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbhaladni! Csakhogy azt is be kellett látnom, hogy teljesen tudtam azonosulni ezzel a szabadság érzéssel. Nekem is megadta, megadja az erdő. A szabályok ellenem is vannak? Milyen szabályok?

Mondjuk én sem ugrálhatok a kanapén, meg nem is Nintendo-zhatok hétköznap. És persze a kötelezettségeim (legyen az család, munkahely, bármi) kötöttségeket is jelentenek. De ezen felül még ott vannak a saját “szabályaim”. Van pár példám, talán nem ismeretlenek. Talán apróságnak tűnnek. Talán irigyelsz érte, hogy “csak” ezekkel szembesülök. Helyettesítsd be akkor a sajátokkal!

Szerda koraeste van, hosszú napom volt. Jól esne egy kis ellazulás, töltenék egy pohár bort. Jó ötlet? Nem biztos. De hát tegnapelőtt koccintottunk egyet Emével, holnap lesz az az online borkostoló, szombaton biztos megint borozni fogok. Inkább visszafogom magam! Nem szabad borozni!

Szombat délután. Ülünk a kanapén. Eszembe jut, hogy láttam egy érdekes cikket az indexen. Előveszem a telefonom. Olvasni kezdem a cikket. Aztán eszembe jut, hogy milyen rosszul néz ki, hogy együtt vagyunk végre hárman és én a telefonomat bámulom. Leteszem. Nem szabad telefonozni.

Vasárnap este, Márk épp elaludt. Jó kis pihentető hétvége volt. Most megnézhetném a Netflixen a filmet, amit XY ajánlott. Várjunk csak, holnap hánykor kelek? Milyen hetem is lesz? Talán inkább aludni kellene egy jót! Nem szabad filmezni.

Csütörtök délelőtt. Teams meeting, már majdnem két órája tart. Az egyik kollégám rettentő körülményes, harmadszor mondja el ugyanazt, és nem tudunk miatta haladni. Nem hallja meg a többiek érveit, csak a saját igazát ismétli. Épp ideje lenne elég határozottan megmondani neki a véleményem. De minek? Inkább csendben várok. Nem szabad türelmetlenkedni!

És ha a hétköznapi önkorlátozásokból nem lenne elég, időről időre hozzácsapok még pár szabályt. Böjtölök most már rendszeresen, hat hétig szigorú korlátozások ételben, italban. Évente állítok magam elé valamilyen célt futásban, és csinálok végig ahhoz szigorú edzéstervet. Rossz a derekam, néha szánom csak rá magam, hogy valamilyen gerinctornát, erősítést csináljak. Legalább néhány hétig ilyenkor szigorú rendszerességgel csinálom a gyakorlatsorokat. Keveset olvasok, ami néha annyira zavar már, hogy ilyenkor egy ideig szigorúan előírom magamnak, hogy naponta X oldalt kötelezően olvassak. Szigorú szabályok, szigorú korlátozások.

Ismerős? Neked is van pár hasonló? Persze, ha meg akarsz felelni az elvárásoknak (véltek vagy valósak, mindegy is), önkorlátozni fogod magad. És sokan bizony meg akarunk felelni. Vagy ha éppen fejlődni akarsz, ahhoz ilyen-olyan szabályokat követned kell. És a legtöbben fejlődni akarunk.

Ha mindez nem lenne elég, akkor itt a pandémia, ami valós mindennapi fizikai korlátozásokat jelent mindannyiunknak. Szabályok, amelyek teljesen felborították az életünket. És amelyeket mindannyian be is tartunk, remélem.

Épp ezért időszerű átgondolnunk a saját belső szabályainkat, önkorlátozásainkat, az azokkal járó stresszt (!), és hogy miként tudjuk magunkat megszabadítani tőlük, vagy legalábbis csökkenteni őket. Elmehetünk erdőbe túrázni. Segít. De legjobb, ha legalább átmenetileg “egyszerűen” eldobunk párat ezekből. Ez egy olyan szabadság, amire nem a főnököd enged el. Ha úgy érzed, szükséged van rá, Te dönthetsz róla.

Mi lenne, ha elmennél SZABADságra? Mókára fel!