Vissza a gyökerekhez

Nem tudom, az átlaghoz képest mennyire vagyok érzelgős fajta. Jobb romantikus filmeken elérzékenyülök néha, itt a blogon is beszámoltam már két alkalomról, amikor elsírtam magam. Mindkettő a futáshoz kapcsolódott. A harmadik is.

Márk iskolakezdése kiváló alkalmat teremtett arra is, hogy az eddigi óvodai különórák helyett újragondoljuk, hogy milyen foglalkozásra íratjuk be. Függetlenül attól, hogy milyen tehetsége van hozzá és hogy szeretnénk-e sportolót nevelni belőle, abban egyetértettünk Emével, hogy sportolni kellene járnia. Na, de mi legyen az? Én atléta családból származom, gyerekként atletizáltam is, de aztán tollaslabdát űztem versenysportként, majd mután azt abba kellett hagynom, hobbiszerűen kosárlabdáztam elég sokat. Plusz persze gyerekkoromban nagyon sokat fociztam (nem grund, de majdnem – lakótelepi aszfalt focipálya sötétedésig), és a legtöbb alapsportággal egész jó barátságban vagyok. Szinkronúszást is próbáltam egyszer a tengerben egy unicumos tálcával, de ezt inkább nem részletezném. Néztük az iskolai lehetőségeket (foci, kosár, vívás), az első kettő az előbb írtak miatt jöhetett szóba, az utóbbit talán nem kell magyarázni, ha olvastátok Szilágyi Áron for president című posztomat. Plusz elég evidensnek tűnt az atlétika is, közelünkben van az a Vasas pálya, ahol Márk nagymamája, nagypapája és nagybátyja is edzett néhány évtizeddel ezelőtt. A múlt hetet kineveztük sportágválasztó hétnek, beírtuk az összes lehetséges sportág edzéseinek időpontját, kitaláltuk a logisztikát a hétre. Elsőként kedden elvittük atlétikára. Nem részletezem, ott ragadt. A többit meg sem akarta nézni.

Ültem az első edzésén a lelátón, és amikor először ugrott be a távolugró gödörbe – nekem a távolugrás volt a legjobb és kedvenc számom – elsírtam magam. Fogalmam sincs, hogy tehetséges-e, plusz én a saját példámon azt tanultam, hogy bár nagyon sokat ad egy gyereknek a versenysport, hálás vagyok, hogy úgy alakult az életem, nem lettem élsportoló. Tehát nem arról írnék, hogy a gyerekek majd megvalósítják a szülők be nem teljesedett álmait. Hanem hogy amit az ember anyatejjel magába szív, amit a génjeiben hordoz, amit gyerekként megél, azt nem feledi el. A gyökerekhez visszatalálni maga a nagybetűs MEGÉRKEZÉS.  

Olimpiákon kívül szinte nem követem az atlétikát kb 25 éve. Most egy pillanat alatt újra atléta lettem. Ahogy ültem a lelátón, az orrom előtt egy ifjúsági csapat gátfutást gyakorolt. Egyszercsak azon vettem észre magam, hogy úgy figyelem a mozgásukat, ahogy az edzőjük, és magamban én is javítom ki a mozgásukat, amikor nagyon elaprózzák a lépéseket, túl magasra lendítik a lábukat vagy nem elég gyorsan jönnek le a gátról. Az a néhány gátas edzés gyerekkoromból meg az a párszáz (gát)futóverseny, amit gyerekkoromban láttam, nagyon mélyen belémégett. Nyílván belémégett fizikailag is, és mondjuk könnyebben készültem fel a maratonra mint az átlag, de amit most nagyon erősen megéltem, hogy a lelkembe is milyen mélyen beleégett.

És jön a kérdés, hogy ha ebben ennyi energia van, akkor nem vesztegettem-e azt el az elmúlt években, hogy atlétika pálya közelében sem voltam. De. És persze most nem rólam és nem az atlétikáról van szó.

Kórusban énekeltél, aztán fiatalként is mindened volt a zene, de az egyetem után szétszéledt a banda, Te is megkomolyodtál, most már csak a néhány régi kedvenc bakelit lemez a könyvespolcon emlékeztet rá? Elő a gitárt a tároló mélyéről és zúzni hajnalig!
Régebben imádtál főzni, kísérleteztél állandóan, a nagyi kézzel írt szakácskönyvéből próbálgattad a recepteket? Ma már inkább gyorsrizs vagy “valami hideg jó lesz”? Szombaton vedd le a polcról a szakácskönyvet és irány a konyha! Küldhetsz kostolót!
Gyermekként minden hétvégén kirándulás a hegyekben volt a program? Turistajelek, erdei állatok, bogarak, kis növényhatározó? Sárkányeregetés, szalonnasütés. Rég volt? Most már fájnak az ízületek? Na és? Az erdő ott vár, (majdnem) úgy ahogy hagytad!

És ha holnap nem is kezdesz újra zenélni, az étterembe már le van foglalva az asztal, a főzés így kimarad, a hétvégébe pedig most biztos nem fér bele a kirádulás, akkor is fontos tudnod, hogy azok az emlékek, azok a gyökerek ott vannak Neked, bármikor visszanyúlhatsz hozzájuk! És épp ezért érdemes a gyermekeinknek is megadni a lehetőséget, engedni, sőt segíteni nekik “beléjük égetni” valamit, amihez majd ők is visszanyúlhatnak alkalomadtán néhány évtized múlva. Ha ez ráadásul ugyanaz a valami, amihez mi, sőt a mi szüleink is kapcsolódnak, ott már a genetika is besegít!

Mi lenne, ha visszatérnénk a gyökerekhez? Mókára fel!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s