Böjt

Böjtölök. Életemben elöször. Egész pontosan a Nagyböjt időszaka alatt lemondok néhány olyan dologról, amit máskor nagy élvezettel fogyasztok – nem iszom alkoholt és nem eszem sem finomított lisztet, sem finomított cukrot. Nincs egy pohár bor a vacsihoz, nincs nassolásképp egy kis ropi, sem kedélyjavító csokika a konyhaszekrényből. 46 napig.

Nagy dolog? Nem annyira. Mondom ezt az első öt nap után, ami nagy “szerencsémre” egybeesett az idei családi síelésünkkel. Nincs se sör, se vodka-feige a sípályán, nincs utánozhatatlan osztrák Brötchen reggelire, se gőzgombóc a Hüttében. Rosszul hangzik, de csak elhatározás kérdése. Nem gyakran diétáztam az életemben, de akkor sokszor kellett nagyon erősen emlékeztetni magam a célra, ami miatt diétázni kezdtem, és sokkal-sokkal nehezebb volt tartani magam az elhatározáshoz. Most – egyelőre – a böjt sokkal erősebb. Ez nem a fogyásról szól, ez a lemondásról szól. És a lemondás nem is olyan nagy dolog. Van egy idézet, amire bármilyen optimista és derűs beállítottságú vagyok is, időről időre emlékeztetem magam (azt hittem Márai, de most rákerestem és nem – Hippolyte Taine):

“Belépsz az életbe, mint egy étterembe, hogy asztalhoz ülj. De tévedsz; minden hely foglalt. Nem az étkezés természetes, hanem a koplalás. Nem a balszerencse természetellenes, hanem a szerencse.”

Ha csak ennek a tudatosítására elég a böjt, akkor is megéri. De valamiért többet várok tőle. Kimondva-kimondatlanul a böjt arról szól, hogy a lemondás, bizonyos dolgok megvonása révén valamilyen módon lelkileg erősödjek. Sokat jár a fejemben, keresem hogy miben erősödöm, mit ad nekem a böjt lelkileg. Még nem tudom. De nem zavar. Sőt, élvezem a keresést. Élvezem, hogy úgy vágtam bele, hogy nincs igazi elvárásom a kimenetelét, a hozadékát tekintve, de tudom hogy lesz valami, és ezt a valamit tudatosan keresem magamban, magam körül szinte folyamatosan.

A böjt nagyon erősen az egyházhoz kötődik. Nemrég a böjtre készülve utánaolvastam a témának és találtam egy idézetet Ferenc pápától, miszerint a böjt révén “ismét meglelhetjük az örömet abban a tervben, amelyet a teremtés Istene a szívünkbe vésett: testvéreinket és az egész világot szeretni és ebben a szeretetben megtalálni a valódi boldogságot.” Szép. Talán túl szép. De ha csak annyit írok: “szeretni és a szeretetben megtalálni a boldogságot”, az már talán nem is annyira távoli, megfoghatatlan célkitűzés. Hogy a böjt segít-e ide eljutni nekem és/vagy másnak, nem tudom. Nem is vagyok benne biztos, hogy ilyen magasztos célt, felismerést kell keresnie annak, aki böjtre szánja magát. Mégis úgy érzem, vallástól, egyháztól, hittől függetlenül is érdemes elgondolkodni mindenkinek, hogy egy ilyen hosszan tartó lemondás adhat-e neki személyesen valamit. És ha igen, talán megéri belevágni.

Egy kollégám mesélt még tavaly arról, hogy ő évente böjtöl ilyen szigorúan 46 napon át. Nekem ő adta az ihletet (köszönöm, Zsolti) , hogy belevágjak. Már most (vagy most még?) hálás vagyok neki. Ha kedvet kaptál, jövőre küldj egy üzenetet hamvazószerdán!

Tavaly novemberben készültem egy vezetői értekezletre. Akkor találtam egy mondást, amit azóta nagyon gyakran idézek különböző szakmai fórumokon: “A sikeres stratégia kulcsa, hogy hajlandóak legyünk lemondani valami jóról azért, hogy legyen esélyünk elérni valami kimagaslót”. Ez a poszt most legkevésbé sem ennek a szakmai, menedzsment vonatkozásairól szól. Azért citáltam ide, mert a posztot írva realizáltam csak, hogy hogy érnek össze a szálak, hogy mutatnak egy irányba látszólag független dolgok az életünkben. Szakmai értelemben féléve mindenhol ezt hangoztatom, aztán “véletlenül” elkezdek böjtölni, arról elkezdek írni egy posztot és egyszercsak eljutok oda a gondolataimban, hogy a böjt valójában ez a lemondás valami kimagaslóért. Wow. Már csak az a kérdés, mi lehet az a kimagasló…

Mi lenne, ha hajlandóak lennénk lemondani valami jóról? Hogy legyen esélyünk elérni valami kimagaslót! Mókára fel!