Do you like me?

Nemrég írtam egy posztot a Visszajelzésről. Fontosnak tartom.
Mostanában elgondolkodtam ezen belül is a legújabbkori visszajelzéseinkről: lájk, követés,  megosztás, komment.

Alapból hajlamos vagyok úgy állni ezekhez, mint sokan akik felszínesnek tekintik, lenézik kicsit ezt a kommunikációs formát. Akik akár fent sincsenek a Facebookon, vagy ha igen, azt csak minimálisan használják – nem “lájkolgatnak” össze-vissza, az olyan felszínes dolog…
És van is benne valami. Nemrég hallottam, hogy átlagosan kevesebb mint egy másodpercet töltünk el Facebookon azon képek megnézésével amelyet lájkolunk. Egy másodpercet! Pedig tetszik állítólag!

Aztán részben épp a blog kapcsán egy kicsit elmélyedtem a gondolataimban.
Mikor egy egy posztot megírok, másnap reggel azzal kezdem a napot hogy ránézek a statisztikára, eddig hányan olvasták a posztot. Utána bármilyen elfoglalt is a napom, biztos hogy többször megnézem, nő-e az olvasottság. Itt is lehet lájkolni meg kommentelni, az nem igazán gyakori, de magát az érdeklődést nagy izgalommal figyelem. Mert már az is egy visszajelzés.

Az igazán érdekes dolog akkor kezdődik, amikor egy poszt kikerül a Facebookra is. Nem meglepő módon a legolvasottabb írások azok, amelyeket kitettünk közösségi oldalakra is. Múlt héten a Tomi hegymászó kísérletéről szóló írást a főhős megosztotta a saját oldalán is. Így eljutott számomra ismeretlen emberekhez is, én meg azon vettem észre magam, hogy aznap izgatottan figyeltem a Facebook-ot, hogy így, nem a közvetlen környezetemből hányan lájkolják, osztják meg és kommentelik az írást.
Pár hete egy beszélgetésben a Instagram követés került szóba. Hogy ennek vagy annak hány követője van, ezt mi befolyásolhatja, és hogyan lehet több követőt szerezni. (Nem azokról szólva, akiknek ez kereskedelmi értelemben fontos. Hisz ez ma már egy olyan felület, hogy a jelentős követő számnak már reklámértéke, és ezen keresztül komoly pénzbeli értéke van.) De átlagemberként a fotóidat közzéteszed, és ugyanúgy érdekel, hogy hányan nézik meg, mint ahogy én a posztjaimmal vagyok.

Van egy Viber csoportunk néhány volt osztálytársammal. Jó kis társaság, rendszeresen összejárunk, jókat viccelődünk, ugratgatjuk egymást. Ezen a csatornán is ez megy, néha egy-egy témában hosszabb levelezés alakul ki. Itt szokott feltűnni, hogy a levelezésben megjelenő egy-egy hozzászólást is lehet lájkolni. Kicsit furcsa volt ez nekem, de aztán múltkor az jutott eszembe, hogy nem más ez, mint annak a leképezése, mikor személyesen találkozunk és egy beszélgetés közben elmosolyodsz vagy felnevetsz valaki megjegyzésén. Valójában annak az igénynek leképeződése, hogy a digitális térben folytatott kommunikációban is lehessen pont ilyen egyszerűen visszajelzést adni. És ha azt elfogadjuk, hogy természetes módon terelődik a kommunikáció a digitális csatornákra, akkor nem nehéz belátni, hogy milyen sokat számítanak ezek a mini-visszajelzések ott is.

Talán a fentiekkel szemben igazi, tartalmi visszajelzésnek a kommentekben írt vélemények számítanak, de a többi (lájk, követés, megosztás) is sokat jelent, mondjuk mint egy bátorító nézés, egy mosoly a hétköznapi kommunikációban.

Mikor ezen elkezdtem gondolkodni egy érdekes analógia jutott az eszembe. Életem során elég sok utcai futóversenyen vettem részt. Főleg itthon, de néhány külföldin is. Aki átélte már, az tudja csak megmondani milyen sokat számít a pálya szélén álló tömeg biztató tapsa, de néha akárcsak nézése, érdeklődése. Azt mondja: “nagyra értékelem, amit csinálsz, tetszik hogy itt vagy és futsz, gratulálok!” Nincs személyreszabott transzparens a kezében, nem szurkol nekem, de ott van, és a tapsával buzdít. Mintha követne az Instán és azt mondaná: “Láttam pár fotódat, tetszenek, érdekel hogy milyeneket csinálsz még.” Se nem több, se nem kevesebb!

Ha végig gondolok azon a körön, akik ennek a blognak rendszeres olvasói, szerintem többségben vannak azok akik nem, vagy csak minimálisan használják a közösségi médiát. Többségünk szerintem azért, mert felszínesnek találjuk. De a fentieket végig gondolva szerintem ez pont annyira szélsőséges, mint az életéről mindent posztoló ismerősünk, vagy az egyes posztok alatt a lájkokat kényszeresen számolgató és számon tartó felhasználó.
Amikor a munkában priorizálnunk kell bizonyos témákat, a fontosságát akarjuk meghatározni, szívesen alkalmazom azt a módszert, hogy például öt felsorolt téma között 100 pontot kell elosztani a fontosságunk alapján. Több ez, mint egy egyszerű sorbarendezés, mert sokkal jobban kifejezi a témák fontossága közti különbséget, és abban is segít ha több ember végzi ezt a gyakorlatot, hogy egy igazságos közös sorrend alakuljon ki. Valami ilyesmi jutott eszembe. Hogy hogyan alakulnának ezek a visszajelzések, ha nem lennének olyanok, akik minden ismerősük minden posztjára szinte nyomnak egy lájkot, és akik elvi okokból nem lájkolnak semmit. Ha mindenkinek lenne pontosan 100 lájkja, amit hetente a digitális térben el kéne osztogatni.

Lehet, hogy te épp középen vagy – se nem a felszínes fogyasztó, se nem a “felsőbbrendű” távolságtartó. De lehet hogy érdemes átgondolnod, te hogy állsz a digitális támogató mosolyaiddal, a virtuális hátba veregetéseiddel. Én a saját példámból arra jutottam, hogy engem támogat, erősít a futóverseny ezerarcú nézőserege, a közösségi média ezerarcú követője, lájkolója. És ha ez igaz akkor nekem is ott a helyem, ki kell állnom szurkolni tapsolni, követni, lájkolni.

Fontos: nem hiszem, nem állítom, hogy ezek kiválthatják a személyes kommunikációt és visszajelzéseket, de kiegészítheti és erősítheti azokat.

Mi lenne, ha holnaptól (máshogy) osztanád a lájkokat? Mókára fel!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s