Mi lett volna, ha?

Holnap lesz fél éve, hogy elkezdtem a blog írást.

Sok minden történt ez alatt.

Hogy a blognál maradjak, megírtam 28 posztot (ebből 6 plágium volt, Márk leveleit tartalmazta), 1363 látogató, 6134 megtekintés. Majdnem bestseller.

Nem terveztem számadást végezni így félév elteltével, de egyrészt múlt héten ugyanott töltöttem el – mondjuk úgy: szanatóriumban – egy hetet, ahol elkezdtem a blogot írni, másrészt szembejött velem kétszer is (!) a címben szereplő szófordulat.

‹Milettvolnaha›

Csak egy kicsit más nyelvtanilag, mint a blog címe, de mégis mennyire mást jelent. Vagy mégsem?

Azt olvastam a ‹milettvolnaha› kapcsán, hogy a mulasztásainkat bánjuk legtovább – azokat a dolgokat, amelyeket megtehettünk volna vagy meg kellett volna tennünk, de nem tettük. Mégis sokan vannak, akiknek a félelem határozza meg a döntéseit és így elszalasztanak lehetőségeket.

Örülök, hogy nem kell majd 10-20-30-40 év múlva azt a kérdést feltenni magamnak, hogy mi lett volna, ha lett volna egy blogom.

Persze mindannyiunk életében vannak ‹milettvolnaha› kérdések. És ez jól is van így! Az önreflexióra való nyitottság és képesség szerintem hallatlan nagy erény. Abból rengeteget lehet fejlődni. Hacsak arra gondolunk, ahogy versenysportolók elemzik ki saját mozdulataikat videóról, hogy tökéletesítsék azokat, rájövünk mennyire fontos, hogy megálljunk néha, és visszanézzünk tegnapi döntéseinkre, mondatainkra, cselekedeteinkre, és átgondoljuk hogy mit lehetett, kellett volna máshogy csinálni. Egyértelműen hasznos. ‹milettvolnaha› version1

Csak nem könnyű elválasztani az önmarcangolástól.

Egy példa jut eszembe, kb 15 évvel ezelőttről. Egy szakmai tréningsorozatot tartottunk előző munkahelyemen, ahol több héten át,  más és más hallgatóságnak adtuk elő ugyanazokat a témákat. Szerettem csinálni, jó szakmai fejlődési lehetőség volt nekem, jó hangulatú tréningek voltak és összességében élveztem az előadást is. Amire a legélesebben emlékszem, azok mégis azok az ösztönös pillanatok, amikor előadás közben megakadtam néha azért, mert volt egy gondolat, amiről azonnal tudtam, hogy legutóbb jobban sikerült megfogalmaznom. Emlékszem, mennyire kizökkentett, lebénított többször is. Azóta odafigyelek tudatosan, hogy ne kövessem el ezt a hibát, de számomra jól jelképezi egyrészt, hogy mennyire ösztönös ez a viselkedés, másrészt hogy mennyire negatívan hathat az emberre. ‹milettvolnaha› version2

És ne felejtkezzünk el egy harmadik típusról sem.

Egyszerű, múltba révedős, nosztalgiázós, ábrándozós kérdésfelvetés. Csak elképzelni egy kicsit, hogy hogy alakult volna az életed, ha… Ha nem beszélnek le a szüleid a gitározásról a gimiben, ma tuti rocksztár lennél, épp világkörüli turnén olvasnád a blogomat. És ha meg merted volna fogni Julcsika/Petike kezét általános iskola harmadik osztályban, ma ő lenne a feleséged/férjed, és már biztos három édes kislányotok lenne. Vagy ha hetedikben az iskolabajnokság focidöntőjében berúgod azt a nagy gólhelyzetet, még mindig Téged ünnepelnének. ‹milettvolnaha› version3

Ez utóbbi verzió talán nincs is olyan messze a ‹milenneha›-tól. Mert bár az a gólhelyzet talán sosem jön vissza, de az öregfiúk bajnokságban még lehetsz gólkirály. Julcsika és Petike vagy inkább Júlia és Péter  is biztos fent van a Facebook-on, ideje megkeresni őket. És lehet, hogy ha felhívod a gimis bandát, úja összeállhatnátok – én ott leszek a koncerten, ígérem.

Talán az igazi ‹milenneha› egy ‹milettvolnaha›-ból lesz?

Mi lenne, ha megkeresnéd az igazi ‹milenneha›-dat? Mókára fel!