Örökség

Édesapánk augusztusban töltötte be nyolcvanadik életévét. Ennek jelentős részét az atlétikában töltötte. Versenyzőként, edzőként, vezetőedzőként, szakosztály-igazgatóként, később versenybíróként. Sportvezetőként kifejezetten sikeres karriert futott be, sikeres sportolókat nevelt, később az ország legeredményesebb atlétikai klubját vezette.

Családilag elhatároztuk, hogy szervezünk neki egy olyan ünneplést, ahol egykori sporttársai, tanítványai, kollégái jönnek össze. Hatvan vendég jött el körülbelül. 35 és 90 év között vegyesen. Négyórán át tartott az ünneplés, és azon kívül, hogy egy szép élményt szereztünk Apunak, és kellemesen töltött el ez a hatvan ember egy decemberi délutánt, nekünk, a családnak egy életre szóló élményt adott. Már a kiküldött meghívókra érkezett válaszok is csupa megbecsülést és kedvességet tartalmaztak, de az ünnepléskor nekem egyenesen olyan érzésem volt, mintha angyal szállt volna a földre a teremben, ahol voltunk. Tisztelet és szeretet lengte át a termet, mindenki arról beszélt, mennyi támogatást, milyen figyelmet, energiát és értékeket kapott a hosszú évek során. Hogy mi mindent adott nekik Apu, mind sporttárs, mint főnök, mint pártfogó, mint mentor, mint ember. EMBER. Hatvan ember különböző felállásokban beszélgetett négy órán keresztül és kicsit olyan volt, mintha ez az ünneplés egy másik galaxisba repített volna el mindenkit. Nem volt politika, nem volt panaszkodás, nem volt keserű nosztalgia (régen minden jobb volt), hanem derűs emlékezések és jókedvű sztorizgatás zajlott. Egyrészt nagy büszkeség nekünk, hogy ilyen szeretettel beszélt mindenki Apuról, másrészt azt vettem észre magamon (és ahogy utána beszélgettünk, ezzel mindenki így volt), hogy milyen jól esett a dicsfényében fürdeni.

Szilágyi Áron for president című posztomban írtam nemrég, hogy Áron „arról beszélt, hogy milyen motivációval indult neki London után a munkának. Hogy az olimpiai dobogón állni olyan érzés, amit az ember újra meg akar élni. Hogy hívta, hívja az olimpiai dobogó. Érthető. Elgondolkodtam, hogy vajon nekem mi az az élmény, ami újra szólít, amit újra szeretnék megélni, amiért újra képes lennék az ő példájával élve napi öt órát edzeni”. Meg van! Önző módon arra gondoltam, vajon az én nyolcvanadik születésnapom lehet-e ilyen majd. Úgy élek-e, hogy ilyen legyen? Olyannak lát és fog látni a környezetem, ahogy őt látja, látta ez a hatvan ember és valószínűleg mások is, akikkel együtt dolgozott bármilyen szerepben is? Fognak a fiamnak olyan kedveseket mondani, amiket én, mi hallottunk itt a résztvevőktől? Hát, szép lenne! Ambíciózus életcél a következő harmincnyolc évre. Meglátjuk 2056. májusában.

Tavasszal édesanyánk …..-dik évét töltötte. Szintén kerek, de a történet szempontjából irreleváns, és így elegánsabb. Neki is szerveztünk egy összejövetelt, az ő kérésére oda a közelebbi barátokat hívtuk, kb negyvenen voltunk ott is. Más hangulat volt, nála inkább a jókedv, a közös emlékek felidézése maradt meg bennem, de olyan értelemben nagyon hasonló volt, hogy büszkén nézhettük, hogy barátai hogyan tekintenek Anyura. És amellett, hogy ő és a vendégek is jól érezték magukat, ez is maradandó élmény maradt a család számára is.

Ez a két összejövetel csodálatosan megtestesíti nekem azt az örökséget, amit én/mi a szüleinktől kapunk. Gazdag örökség. Értékes örökség. Ugyanakkor szülőként arra is felhívja a figyelmem, hogy mekkora felelősségünk van abban, hogy milyen örökséget adunk tovább gyermekeinknek. Gazdagot, nem anyagi értelemben. Érdemes számot vetni az örökségünkkel. Mit kaptam én? És mit adtam, adok tovább?

Mi lenne, ha Te is számot vetnél az örökségedről? Mókára fel!