Winkler Nóra, a coach

Én is voltam már “coaching szemléletű vezetés” tréningen

Egy ismerősömmel ebédeltem a napokban. Bankár kolléga. Elvégzett egy coach képzést nemrég. Beszélgettünk róla, hogy milyen élményt adott neki a képzés maga és mennyire tudja vezetőként alkalmazni a coaching módszertant. Ha jól foglalom össze, a coaching technika lényege, hogy a coach úgy segít fejlődni alanyának, hogy elsősorban kérdésekkel vezeti rá, hogy mely területeken érdemes fejlődnie, és önmaga mit tehet a fejlődéséért. Nem megmondó-ember, nem tanácsadó, segítő. Coach. K. elmondása szerint sok éves vezetői tapasztalat után komoly nehézség (volt) nem megmondani, nem tanácsot adni. Csak kérdezni.

Aznap délután egy új HR-es kollégánkkal volt találkozóm. Bemutatkozás, ismerkedés harminc percben. Nem sok. Általában készülök az ilyen megbeszélésekre, átgondolom, hogy mik a főbb témák, amiről beszélni akarok, milyen üzeneteket akarok átadni. Most – épp azért mert az előbb említett ebéd elhúzódott kicsit – nem volt alkalmam készülni, épphogy beestem a megbeszélésre. Aztán rövid chit-chat után kaptam egy kérdést. Majd még egyet. Meg még egyet. És hirtelen azon vettem észre magam, hogy teljesen el vagyok mélyedve a dilemmáimban, azonnal megfogalmaztam két-három gondolatot, amelyek korábban még nem kerültek elő, de valahol mélyen már foglalkoztatnak. Uhh. Csak pár kérdés. B. biztos, hogy gyakorlott coach.

Na de egyetlen feltett kérdés nélkül coach-olni? Az már művészet

Szó szerint.

Múlt héten részt vettem életem első személyes aukcióján. Korábban írtam az első online aukciómról. Ez is, az is Bátor Tábor. Winkler Nóra vezette az aukciót. Ha még nem láttad, meg kell nézni. Ha láttad, talán érteni fogod miről beszélek. Egy dolog, hogy milyen szakmai tudása van a művészetről (mondjuk ezzel engem elkápráztatni nem nagy dolog), ez a téma szempontjából irreleváns. Én arról a pillanatról beszélek, amikor egy félperces felvezetőt követően belenéz egyszerre (!) az összes résztvevő, több mint kétszáz ember szemébe, és nem tudod nem felemelni a tárcsádat. Ezt követően úgy sorolja a liciteket, és olyan profin tartja szemmel a licitálókat, hogy egészen magával ragad a profizmus, még egy licit és még egy. Aztán lassulnak a tétek, már csak ketten-hárman “harcban”, a tempó lassul. Úgy érzed (én úgy érzem, nyilván laikus vagyok), vége, ez a tétel ennyiért kel el. És akkor egy félmosoly, egy kíváncsi körbenézés, valami sugallat, és egy hátsó asztaltól még érkezik egy licit. Egy megerősítő pillantás, egy mély levegő, egy-két-három másodperc csend. És megint emelkedik egy tárcsa. Még egy kecses kézmozdulat, végigpásztáz az utolsó licitálókon, talán egy kacsintás. Érdeklődés. Kapcsolódás. Bátorítás. Hatás. Egy újabb licit.

Nem tudom átadni, ezt meg kell élni.

Ami talán a legkülönösebbé teszi az élményt, (a)hogy minden licitnek eljön a vége. Nóra pontosan tudja, mikor jön el. Néha számomra furcsán korán, gyorsan jön a “senki többet? Harmadszor!”, máskor látványosan, teátrálisan sokáig kivárva, megünnepelve az előző liciteket zár le egy-egy tételt. De a profizmusát látva, egészen biztos vagyok benne, hogy a tételek 99%-ban pestiesen szólva pont annyi volt, amennyiért elkelt. Ettől lesz igazán jó coach. Addig visz el az úton, amíg a Te utad tart.

Pont amire szükséged van coachee-ként.

Ne menj el coach-képzésre! Pláne ne próbálj árverést vezényelni! De gondold át, hogy hány embernek segíthetsz a környezetedben nap mint nap néhány tűpontos kérdéssel, de akár csak egy érdeklődő tekintettel, vagy egy bátorító kézmozdulattal! Az egyik irány. És figyelj ugyanezekre az érkező jelekre! Add át magad, mélyülj el! A másik irány.

Segít fejlődni. Lépésről lépésre, ahogy a licitek emelkednek.

Köszönöm, Nóra!

Mi lenne, ha így fejlődnénk? Mókára fel!