Tenni vagy nem tenni

Komoly ez a koronavírus. Felforgatta az életünket. Számos cikk és poszt szól arról, hogy milyen erős üzenete ez a bolygónak, meg kell változtatnunk a szokásainkat. Nekem is meggyőződésem, hogy jobbá fog válni az életünk már rövid távon, amint a veszély elmúlik. Hálásak leszünk még egyszer a vírusnak. Tennünk kell érte, de garantáltan jobb lesz a világ.

Érezhető, hogy a többség itthon és külföldön hogy válik nyitottabbá, elfogadóbbá a környezetében élőkkel szemben. Érzékenyebbé a társadalmi nehézségek iránt. Ezrek állnak ki az erkélyre megtapsolni esténként az egészségügyi dolgozókat. Sorra dobja fel a facebook a jobbnál jobb ötleteket, ki maszkot varr otthon, ki ingyen oszt ételeket a kórházi dolgozóknak, ki online oktatást vállal téritésmetesen. Többen kezdenek jótékonykodni, esetleg komolyabban megváltoztatják életmódjukat. Vagy egy-egy új szokással értékesebbé, tartalmasabbá teszik az életüket. Olyan sok jó dolog elérhető most otthonról, online múzeumi látogatások, színházi előadások a tévében. Vagy legalább itt az ideje fogadalmat tenni, és kiolvasni az évek óta a polcon heverő könyveket. Most végre szánhatunk időt olyanra is, amire az elmúlt években nem jutott. Megváltozott minden körülöttünk, ideje nekünk is megváltozni! Tenni valamit a közösségért, a szebb jövőjért! Igaz?

DE ÁLLJ!

Egy barátai házaspár meséli, milyen komoly logisztikát igényel, hogy miközben mindketten otthonról dolgoznak, a három gyereknek három különböző iskola három különböző módon adja az egyaránt elég nehéz feladatokat. Ők most örülnek, ha sikerrel túlélnek egy-egy napot.

Egy vállalkozó panaszkodik, hogy ő most épp azt próbálja kitalálni, hogy hogy fog túlélni a vállalkozása a leálló forgalom miatt. Mi lesz a dolgozókkal, kell-e fizetni bérleti díjat, meddig elég a tartalék és hogy tud a legjobban felkészülni a majdani remélt újraindulásra? Nincs energiája most mással foglalkozni.

Egy kollégám azt írja, épp kiélvezni próbálja, hogy sok hónapnyi ingázás, kőkemény munka után végre tud valamennyi időt a családjával tölteni. Ő most behozza a lemaradást, egyelőre nincs a fókuszában egyéb, csak a család.

Sokan mondják, hogy a vírus okozta helyzetben most többet kell dolgozniuk, mint az elmúlt időszakban bármikor. Otthon vannak ugyan, de az egész napot a monitor előtt töltik, videokonferencia, emailáradat, stb. Örülnek, ha a családra jut egy minimális idő a munka mellett, életmódváltoztatás elhalasztva.

Egy barátunknak épp nemrég állt helyre az élete egy komolyabb nehézség után. Most minden újra felborult, új rendszert kell vinni a napokba, hetekbe. Köszöni, ő most egy kicsit a maga életét szeretné rendbe tenni, a jótékonykodás majd utána.

Várhatóan egyre többeknek okoz egzisztenciális veszélyt, nehézséget a vírus és annak gazdasági hatásai. Megmarad-e a munkám, mi lesz a törlesztővel, hogy fogom eltartani a családot? Épp elég a változásból, köszi!

És Te? És én? Mit teszünk, min változtatunk?

Mint máskor is, a (közösségi) média csak a felszín. Én lennék az utolsó, aki bárkit eltántorítana az önreflexiótól, a tudatos változtatástól, a megújulástól. De ezt nem lehet társadalmi elvárások miatt, nem lehet külső nyomásra, és pláne nem lehet megfelelni vágyásból. Tegyünk akkor, változtassunk akkor, ha már ott tartunk! És egy percre sem fogom rosszul érezni magam, ha még nem tartok ott! Hiszek benne, hogy jönni fog, eljut hozzánk. Talán inkább előbb, mint utóbb.

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. (Márai Sándor)

Ha már eljutottak Hozzánk, tenni! Ha még várni kell, várni!

Mi lenne, ha tennél? Mi lenne, ha várnál? Mókára fel!