Döntés

Tamás barátom hegyet mászik. Komoly hegyeket. Facebook-on követtem eddigi túráit, átlagember számára értelmezhetetlen magasságú hegyeket mászott már meg. Nagyra becsülöm.

Nemrég indult útnak Argentínába, hogy megmássza a 6962 méter magas Aconcaugát.

 

Tegnap osztotta meg a történetét róla.

Nem ért el a csúcsra. Leírása szerint ezen a hegyen a veszélyekre tekintettel orvosi vizsgálatoknak vetik alá a csúcsra indulókat az alaptáborban, ahol neki túl magas vérnyomást mértek. Emiatt egy nappal elhalasztották a tovább haladást, majd egy következő napot is kihagyott a csapat a kedvezőtlen időjárás miatt. Harmadnap reggelén mondta volna ki az orvos az „ítéletet”, hogy felengedi-e a csúcsra. De ő arról számolt be, hogy már előző este döntött és megosztotta döntését a csapattársaival is: függetlenül az orvosi véleménytől nem csatlakozik a csúcstámadáshoz. Gondolva a szeretteinek tett ígéretére, megértve a helyzet egészségügyi kockázatát és felmérve azt is, hogy a csapat dolgát is megnehezítheti ha nem 100%-osan elindul velük a csúcsra.

Nehéz döntés lehetett, szép a beszámoló és érkeznek is az oldalára a megerősítő kommentek, „milyen bölcs döntés volt”, a „hegy úgyis megvár”, stb.

 

Evidensnek hangzik a döntés, és evidensnek hangzik a helyeslés is.

 

De vajon kevésébe látványos helyzetben, kevésbé plasztikus példában hányszor nem hozzuk meg ugyanezt a döntést a hétköznapokban…

Én tudok pár példát az életemből.

1.       Amikor annyira hittem egy cél elérésében, hogy akkor sem mondtam le annak teljesítéséről, amikor az már valójában teljesen reménytelen volt. Belekapaszkodtam apró jelekbe, amelyek még amellett szóltak, hogy érdemes folytatni.

2.       Mikor nyilvánvaló volt ugyan, hogy egy beosztottam nem váltja be a reményeket, de az addig belefektetett energiát sajnálva hosszú ideig nem váltam meg tőle.

3.       Elsőre jó ötletnek tűnt egy ötlet, utána már nehezen engedtem el és ragaszkodtam a döntésemhez.

4.       Vagy csak a korábban megszokottaknál maradva, a lelkiismeretem megnyugtatása céljából, a változtatás kockázatától félve folytattam valamit teljesen értelmetlenül.

5.       Néha túl óvatos vagy épp túl vakmerő voltam, ha egy kockázatos, ismeretlen kimenetelű helyzetben kellett döntést hozni.

6.       Esetleg arra gondolva, hogy a környezetem mit szól ha feladom, végeztem olyan dolgot, amit már rég abba kellett volna hagyni, kezdtem bele valamibe, ami bátornak hatott.

7.       Sokszor meg egyszerűen az adrenalin elsodort, hogy racionális döntést hozzak munkában, sportban, magánéletben.

 

Ismerős?

 

Van tudományos alapja is. Döntési csapdáknak nevezik őket. Egyszer részt vettem egy többek közt ezekről szóló tréningen. Biztos nem leszek teljesen szakmai, de behelyettesítettem a fentieket, sorban:

 

1.       Megerősítő bizonyíték – ha egonk, ösztöneink, megérzéseink egy döntési kimenet felé sodornak minket, könnyen találunk olyan „bizonyítékot”, ami ezt a döntési kimentet erősíti.

2.       Elsüllyedt költségek – ha valamibe már befektettünk egy csomó pénzt/időt/energiát, nehezebben engedjük el és hozunk egy új döntést. Holott az a kölség már „elsüllyedt”, pusztán logikailag az már nem szabadna hogy befolyásolja a döntésünket.

3.       Lehorgonyzás – első benyomásaink röghöz kötik a további gondolatainkat, és nehezen tudunk szabadulni tőle, torzítják az érzékelésünket és döntünk helytelenül.

4.       Status quo – furcsa mód akkor a leggyakoribb döntési csapda, mikor sok választási lehetőség áll előttünk. Akkor hajlamos az ember abba a döntésbe (vagy „nemdöntésbe”) menekülni, hogy marad a status quo-nál.

5.       Becslés – egy bizonytalan kimenetelű döntés esetében valamely kimenet valószínűségét és vagy hatását kicsit is rosszul megbecsülve, a végső kimenetekben jelentős eltérések lehetségesek, vezethetnek minket szignifikánsan félre.

6.       Ego – van hogy az egonk dönt helyettünk, nincs mit magyarázni. Kinél gyakrabban, kinél ritkábban.

7.       Zsigeri döntés – legtöbbször van zsigeri megérzésünk, döntésünk. Csak van hogy utána racionálisan is átgondoljuk (akár tudat alatt a fenti csapdahelyzeteket is értékelve) és más döntésre jutunk, mint korábban. Hasznos szembesíteni magunkat ilyenkor a zsigeri és racionális döntési kimeneteink különbségével és akár azok okaival.

 

Tamás ezeken a csapdahelyzeteken felülemelkedett. De amit ennél is nagyobb erénynek érzek:

Nem csak hogy döntött, hanem hogy Ő döntött!

Ott volt előtte az evidens kibúvó, ha az orvos másnap azt mondja, hogy nem engedi mászni, mentesül a felelősség alól, ő csak „áldozat”, aki akár azt is mesélheti másnaptól, hogy megfelelő állapotban volt, csak hát az dilettáns orvos nem engedte. De őt nem olyan fából faragták, ő egy ilyen döntést nem enged ki a kezéből.

 

Hányszor engedjük a „sorsot” dönteni magunk helyett? Hányszor várunk a döntésünkkel addig, míg aztán a dolgok maguktól rendeződnek, vagy alakulnak valahogy? Jól vagy rosszul.

 

Mi lenne, ha a Rólad szóló döntéseket Te hoznád meg? Mókára fel!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s