Néhány hónapja ment el az apósom. Mélyen érintett. Nem csak a család gyászolt, sokan szerették, sok volt kolléga, ismerős, barát vett tőle végső búcsút a temetésen. Megírtam itt.
Két távolabbi ismerős hunyt el nemrég. Pepe és gazsizoli. Azaz Scherer Péter és Gazsi Zoltán. Mindkettőjük adott már ihletet milenneha poszthoz. Itt és itt.
Zoli halálhíre e hét elején jelent meg. Ugyan a LinkedIn egyik legtöbb követővel rendelkező influenszere volt, a mainstream-ben azért nem volt annyira ismert. Az üzleti közösségben, legalább is az én közegemben rengetegen emlékeztek meg róla.
Gyászolt az üzleti világ.
Találkoztunk többször, engem is megtisztelt bizalmával, kért közös gondolkodásra néhány ötlete kapcsán. De nem ismertem nagyon jól. Nem is róla írnék most.
A másik oldalra néznék most rá. Magunkra. A gyászoló “közvéleményre”. Nem a családtagokra vagy közeli barátokra gondolok. A rajongóra, követőre, távoli ismerősre. Mély fájdalmat érzek és azt érzékelek minden részvétnyílvánításban, posztban, írásban, megszólalásban.
Mit gyászolunk? Miért érint meg annyira Pepe és Gazsizoli halálhíre?
Gyászoljuk a reményt. A reményt, hogy az ember erős. Láttuk, tisztelettel figyeltük az erős, csodálatraméltó embereket, akik dacolnak a nehézségekkel. Jó volt hinni benne, hogy képesek is legyőzni a legyőzhetetlent. Ha nekik (egy ideig) sikerül, nekünk is meg kell tudni küzdeni kisebb-nagyobb nehézségeinkkel.
Gyászoljuk az optimizmusunkat. Hogy az élet szép. Hogy indokolt, hogy természetes a derű, a mosoly, a pozitív gondolkodás. Hogy érdemes hinni minden körülmények között. Hinni benne, hogy az emberek jók, hogy járnak közöttünk angyalok.
Gyászoljuk a kihunyt fényt. Az eltűnt vezércsillagot. Az interjúkat, posztokat, előadásokat, amelyek irányt mutattak. Elgondolkodtattak, inspiráltak. Gyászoljuk a tudatot, hogy érdemes keresni és követni a fényt, a hitet hogy az minket is vezet valahova.
Gyászoljuk a vágyat hogy hasonlíthatunk rájuk. Elolvassuk, meghallgatjuk, megértjük. Egyetértünk, és talán elhisszük, hogy ugyanazt gondoljuk, és hogy (közel) ugyanolyan értékesek vagyunk, mint ők, a tanítók. Gyászoljuk a fényt, amiben fürdeni lehetett. Ha közel mentünk, ránk is jutott a fényből. Többnek látszottunk, fényesebb volt körülöttünk is minden.
Gyászoljuk a méltóságot. A sikerre méltóságot. Hogy olyan emberek lesznek sikeresek, akiktől senki nem irigyli. Akik nem kérdőjeleződik meg. A bizonyítékot, hogy így is lehet. Tehetséggel, emberséggel. Önzetlenül.
Ne gyászolj! Örülj!
Örüljünk!
Mert az emberek erősek. Ők a példa. Hosszú ideig küzdöttek sikerrel a betegség ellen, Ha nem is győzték le, de tenisz nyelven szólva ötjátszmás meccsre kényszerítették.
Mert az élet szép, az emberek jók. Az a derű, az a mosoly sokakat fertőzött meg. A tény, hogy lehet így is boldogulni, sokaknak adott hitet. Hogy érdemes pozitívan fordulni mások felé.
Mert még nem aludt ki teljesen a csillag. Ha emlészünk rá, követhetjük még sokáig. És ott a sok új fáklya a “tanítványoknál”. Akik inspirálódhattak és most adhatják tovább a lángot.
Mert tényleg tanulhattunk tőlük. Nem érjük el őket, nem is fogjuk sosem, de minden gondolat, amit magunkba szívtunk, közelebb visz hozzájuk. Fényüktől többek lettünk.
Mert ha ma még ők is a ritka kivétel, sokan vannak a közelükben, akik hasonló értékek mentén élnek. És talán kis idő múlva ők lesznek a többség. Ők a bizonyíték, hogy az emberség szupererő. Sikerre visz.
Hat éve már, hogy Benedek Tibor meghalt. Róla is írtam. Nagy hatással volt rám, és vaószínűleg a sportszerető magyarok többségére is. Ere jutottam akkor:
Gyászolok én is, megrendülten, együttérezve. De hálás is vagyok, hogy megélhetem azt a felemelő érzést, hogy vannak benedektiborok, vannak egyetemes példaképek, akire igaz, hogy mint “egész, az volna a példánk.”
Gazsizoli és Pepe ebben az érttelemben szintén benedektiborok.
Minden okunek megvan, hogy örüljünk a benedektiboroknak. És scherepétereknek. És gazsizolinknak.
Mi lenne, ha nem gyászolnánk, hanem örülnénk? (Most nincs Mókára fel.)
Mindazonáltal, Isten Veletek!
milenneha 