Nincs mese, van mese

A legrégebbi isztambuli bazár utolsó, hétezerhétszázhetvenhetedik sátrának sarkában egy vén koldus üldögélt díszes de kopottas ruhában. A legenda szerint ő volt az egyetlen, aki tudta az utat a szultán kastélyának varázsteremhez, ahol minden áldott nap éppen naplementekor egy törékeny varázsló lépett a terem közepébe és elvarázsolta a jelenlévőket. Ildizsárnak hívták. Varázsereje nem a varázspálcájában volt, nem is a köponyegében. Nem volt cilindere, vagy varázskendője. Nem használt varázsigéket, még segédje sem volt. Varázseszköze a mese.

Boldizsár Ildikó egy varázsló.

Az idén kétszer is volt alkalmam találkozni vele. Előbb a vezetői csapatomnak tartott évindító találkozó első napját töltöttük vele, ahol a mesék világán keresztül néztünk rá az elmúlt öt évnyi közös munkánkra, majd a mese erejével terveztük meg az előttünk álló utat is. Aztán nemrég egy vezetői klubban tartott előadást, melynek én is tagja vagyok (Ceonet, a klub). A meséi varázslatosak magukban is, de mégis az az érzésem, hogy mindenkit az varázsol el, amit ő csinál a mesével.

Január második hetében tartottuk az évindítót. Meglepte a csapatot a témaválasztás, de telitalálatnak bizonyult. A csapat (túlnyomó része) el volt ragadtatva. Úgy döntöttem, ráadásként egy dedikált Boldizsár Ildikó könyvet adok emlékül mindenkinek ajándékba. Egy prózai ok miatt – Ildikónak ínhüvely-gyulladása lett, – március első napjaira sikerült csak a könyveket dedikálni, illetve nekem is egy-egy személyre szabott üzenetet írni a résztvevőknek. Most adtam/adom át a könyveket a résztvevőknek. És a varázslat működik. Pillanatok alatt repülünk vissza sokakkal a két hónappal ezelőtti hangulatba és mesélik nekem megélésüket és Ildikó rájuk gyakorolt hatását. Van, aki bejelentkezett egy mese FB csoportba és azóta minden nap egy mesét “kap” és olvas el. Van, aki csak azt meséli, mennyire furcsán nézett az első tizenöt percben, hogy aztán befogadja és engedje, hogy elvarázsolja a mese. Van, aki azóta újraolvassa az Ezeregyéjszaka meséit, hátha akkor tovább él a varázslat. És így tovább.

A Ceonet programon Ildikó a boldogságról mesélt. Érdekes előadást tartott arról, hogy hogy jelenik meg a boldogság a mesékben. Kicsit mélyebben annál, mint hogy “boldogan éltek, míg meg nem haltak”. A mesék közel két évezredes történelméből (a világ legősibbnek tartott mesegyűjteménye, az indiai Pancsatantra – az Ötös Könyv – a 2-3.századból származik) hozott példákat a boldogság meghatározására és kötötte össze azt a modern filozófia különböző definícióival. De a varázslat akkor jött, amikor zárásként elmesélte nekünk a Vásári komédiás meséjét. Olyan néma csendben hallgatta végig a harminc résztvevő a mesét, ahogy “hallgatni kő se tud, csak az ember” (ez Dzsungel könyve, egy másik mese).

Három gondolatot hozok ide tőle.

A hősök a mese elején még nem hősök. Még híján vannak a képességeknek. Egy történet azért tolódik a hősök alá, hogy megmutathassák, hogy képesek fejlődni

A legendák nem születnek, de vannak akik azzá válnak, írtam a háromszoros olimpiai bajon vizilabdacsapatról és Vitray Tamásról. Ezt mondja Ildikó a mesehősökről. Egyrészt az jut erről a mondásról eszembe, hogy milyen sokszor gondoljuk hőseinkről, hogy ők temészetes, veleszületett hősök. Fel sem tűnik talán, hogy mi munka van a hőssé válásban. Hőssé válni nem kiváltság, hőssé válni feladat. A szomszéd kislány, a pénztáros a sarki boltban miért ne lehetne a jövő Karikó Katalinja? Hogy még nem látjuk bennük a képességet? Sebaj, majd a “mese” során fejlődnek és hősökké válnak.

Másrészt lenyűgöz a megfogalmazás, miszerint a “történet azért tolódik a hősök alá…”. A tegnapi konfliktus a gyerekeddel, a feszítő határidő a munkahelyen, az egészségügyi nehézség, egy nehéz döntési helyzet, egy csalódás egy barátban nem megtörténik Veled. Az alád tolódik, hogy megmutathasd, hogy képes vagy fejlődni. Ez nem a teher alatt nő a pálma mondásának nyomasztása, hanem annak felismerése, hogy az úton a királyfi vagy a királykisasszony kegyeiért, vagy az élet vízének forrásához fokozatosan válhatsz a saját meséd hősévé.

– Mi járatban vagy, derék legény? Dolog elől futsz, vagy szerencsét próbálsz?
– A derrék legényeket nem a kényszerűség viszi! Ők tudják, mit akarnak.

Ez az orosz mesék állandó toposza azt hiszem. Ha most hirtelen eléd ugrana egy öreg néni és Neked szegezné a fenti kérdést, lenne egyértelmű válaszod? Előfordul, hogy dolog elől futsz, amikor látszólag szerencsét próbálsz? Egy új hobbi, egy új szokás elsőre szerencse-ptóbálásnak tűnik. Lehet, hogy mégis csak menekülés valami elöl? Pár hete mesélte valaki, hogy az elmúlt hónapokban nagyon elégedett volt magával, hogy mennyire komolyan vette az edzéseket és a szakmai fejlődését az újévi fogadalma szerint. Folyamatosan flow-ban volt, tette a dolgát. Aztán rájött, hogy részben a gondolatai elől menekült a folyamatos ténykedésbe. Dolog elől futott. Előfordult már, hogy azt érezted, csak a kényszerűség visz? Sodródsz, visz az ár? Ültem már vitorláshajóban versenyen teljes szélcsendben, hogy az áramlás hátrafelé sodorta a hajót. Rövid távon tehetetlenek voltunk. Szörnyű érzés volt. Nem is tehettünk róla, hogy épp akkor és ott fogyott el a szél, ahol mi jártunk. Megelőztek néhányan, de aztán szép lassan éledni kezdett a szél, és ha ott a kormányosunk jól látta meg, hogy honnan jön a frissülés, hamar megkaptuk a szelet, amivel már úgy haladhattunk, ahogy mi akartunk. Hosszú távon biztos nem a kényszerűség visz. De tudni kell, mit akarunk.

Megszerezni, amit még nem szerzett meg,
Megnövelni, amit megszerzett,
Megőrizni, amit megnövelt,
És továbbadni, amit megőrzött

Egyszerű életvitel tanács, nem? Megszerezni, azaz nem megállapodni, nem a könnyebb utat választani, hanem keresni, kutatni míg azt a kincset meg nem leled, amiért végigjártad a király egész birodalmát. És utána megdolgozni érte, kiásni a földből. És megnövelni. Törődni vele, ápolni és táplálni. Nem csak betenni a széfbe azt a kincset, hanem jó gazdaként gondozni. Gondját viselni, nevelgetni, fejleszteni. Mint a gyermeked. Megőrizni. Értékeket, hagyományt, történeteket, meséket. Részletekbe menően, óvatosan, féltve. Alázattal. És utána továbbadni. A környezetednek, a következő nemzedéknek, a mindörökségnek. Önzetlenül. Ahogy Ildikó adja tovább meséit. Díszdobozban, masnival.

Ezeket a gondolatokat adta nekem ez a két alkalom Ildikóval. Valamint a tapasztalást, hogy a mesének (varázs)ereje van. Elvarázsolnak.

Az üknagyapám járt a legrégebbi isztambuli bazárban és találkozott a vén koldussal. A vén koldus megkedvelte, és elárulta neki az utat a szultán kastélyának varázstermébe. Az üknagyapám leírta a naplójába, így már én is tudom, hol kell keresni. Ildizsár még ma is varázsol. Jössz?

Mi lenne, ha mesét hallgatnánk? Mi lenne, ha mesélnénk?l Mókára fel!