Átkeretezést vállalok

A magyar női kosárlabda válogatott két héttel ezelőtt egyetlen ponttal kikapott Sopronban Spanyolországtól, ezzel a selejtezőcsoportban negyedik helyen végezve lemaradt a párizsi olimpiai részvételről. Felteszem, hogy e blog olvasóinak nagyobb része nem nézte a meccset, nem követte a selejtezőtornát, és nem is tudta az eredményt. Nem is sportbeszámoló készül.

Női kosárlabdában 44 éve nem szerepeltünk olimpián. A szűk világelit, tizenkét csapat vesz csak részt a tornán, és bár az elmúlt évtizedekben klubszinten Európa elitjéhez tartoztunk szinte végig, az részben egy-egy kimagasló szakmai műhely (Pécs, Sopron, Diósgyőr) munkáját dícsérte, részben idegenlégiósokkal harcoltuk ki. Válogatott szinten a tavalyi EB negyedik helyéig az elmúlt évtizedekben nemigen voltunk a világ legjobbjai közelében. Mostanáig. Bejutottunk a legjobb tizenhat csapat közé, a selejtezőt hazai közönség előtt, Sopronban vívhattuk, és a négycsapatos csoportban kellett (volna) az első három hely valamelyikét megszerezni. A világbajnoki negyedik helyezett Kanada ellen kicsit megilletődve játszott a csapat, és tizenkét pontos vereséget szenvedtünk. Másnap a legutóbbi olimpia ezüstérmese, Japán ellen sikerült a bravúr, és hat ponttal győztek a magyarok. Ez az egy győzelem azonban nem volt elég az olimpiai részvételhez, a körbeverések miatt a torna utolsó meccsén le kellett győzni a spanyolokat a párizsi repülőjegyért. Le kellett volna. A meccs álomszerűen indult, a félidőben 22 ponttal vezettek a mieink. A többit jó lenne elfelejteni, a spanyolok a harmadik negyedben kissé felzárkóztak, a negyedik negyedben ledolgozták a hátrányt, végül egyetlen ponttal ők nyertek. Vége. Világvége.

Sírva nyilatkozó játékosok a meccs után, csalódott edzők, letargikus szurkolók. Érthető.

Feladtam a jófogásra a bérletemet

Írta egy barátom, aki hétről hétre kint van Diósgyőrben a helyi csapat bajnoki és kupamérkőzésein. Nagy esélyt szalasztott el a csapat, a játékosok közül többen életük lehetőségéről maradtak le. A nézők egy fanatasztikus élménnyel lettek szegényebbek. Az idénre szertefoszlott az olimpiai álom.

Pár napja egy neves nemzetközi kosárlabda szakíró értékelte a selejtezőtornát.

Semlegesként és a magyar kosárlabda régi követőjeként, tisztelőjeként (sok magyar jóbaráttal), íme, a lényeg: SENKI nem számított őszintén arra, hogy Magyarország ilyen gyorsan ideér egy ilyen fiatal csapattal. SENKI sem látta előre, hogy éremért küzdhetnek a tavalyi Európa-bajnokságon, aztán legyőzik az olimpiai döntős Japánt, és épphogy lemaradnak a spanyolok elleni győzelemről a selejtező halálcsoportjában. […] Magyarország számára ez nem a vég. Ez a kezdet. Ha összetartanak, nagy dolgokat tudnak és fognak véghez vinni

Mindez csak perspektíva kérdése. Ami innen nézve tragédia, onnan nézve valaminek a kezdete. Ami a pillanat fényében szomorú végkifejlet, az hosszú évek múlva majd csak egy epizód lesz. Egy állomás, remélhetőleg a következő olimpiára vezető úton.

Csak a kosárlabdával van így?

Nemrég egy befektetésekkel foglalkozó podcast-ot hallottam. Egy alapkezelő beszélt arról, hogyan éli meg az alapjának ilyen vagy olyan teljesítményét. Elég objektív szakma, mégis bevallotta a beszélgetésben, hogy ha az alapjának értéke 100 egységről 125-re nő, nem mindig egyformán éli meg. Ha mondjuk kis kilengésekkel, de fokozatosan növekedve ér el ekkora növekményt, az megelégedéssel tölti el. De ha az érték megjár 140-et is, és onnan esik vissza 125-re, akkor nem tud elégedett lenni az eredménnyel. Pedig az összesített hozam ugyanaz.

Február vége van, brit tudósok szerint az újévi fogadalmak kilencven százaléka (vagy több?) ilyenkorra már elvérzik. Egy kollégám tavaly felszedett pár kilót. Sok munka, minimális mozgás. Tuti recept. Idén elhatározta, hogy aktívabban fog sportolni. Heti három edzést tervezett be. Panaszkodott a héten, hogy csak az első hetekben tudta tartani a heti hármat, azóta inkább kettő, sőt volt olyan hét is, hogy csak egy mozgás fért bele. Visszakérdeztem, hogy akkor az eddig eltelt hét hétben összesen hányszor is edzett. Tizenhatszor talán, számolta ki lassan. És tavalyra emlékszel? Nem pontosan, de nem több mint heti egy, az biztos. Akkor tehát tízzel többször mozogtál, mint tavaly, ugye? Ühüm.

Pár évvel ezelőtt egy vezetői tehetség programon tartott beszélgetésen egy lelkes fiatal megkérdezte tőlem, hogy a karrierem során volt-e olyan, hogy már úgy éreztem, hogy egy kinevezés már járna nekem, időszerű volna, de nem kaptam meg. Volt, válaszoltam. Minden kinevezésemmel így volt, tettem hozzá. Aztán a legtöbb karrierlépésem esetében amikor megtörtént, akkor azt éreztem, hogy kellő időben történt. A mából nézve meg végképp nincs okom panaszra.

Persze kell az ambíciózus cél. Kosárlabdában, alap hozamban, edzések számában vagy karrierben. De akkor tesszük jól, ha nem a mából, nem csak a saját perspektivánkból, hanem kicsit távolabbról is ránézünk az adott helyzetünkre.

Persze ez nem könnyű. Máshonnan nézni nem egyszerű. Máshogyan nézni viszont nem lehetetlen.

Átkeretezés.

Ez a szakszó. Hogy az adott helyzetre milyen lencsén át nézel, vagy milyen keretbe teszed, az igenis Rajtad múlik, az igenis változtatható. A jelen gondolataiban és a múlt emlékeiben is.

A jelen gondolataira vonatkozóan jól ismert mondás, hogy “minden fejben dől el”, vagy hogy “ne a negatívumra gondolatokat erősítsd, hanem hogy mit tudsz mostantól mást tenni”, ilyenek. Én is hiszek a pozitív gondolkodás erejében, de ez bizonyos esetkben elég nehezen megvalósítható. És ráadásul elcsépelt. Nem foglalkoznék vele.

Sokkal érdekesebbnek tartom viszont a múlt emlékeinek átkeretezését, az talán nem annyira ismert. Vissza a kosárlabdához. Ilyen esetekben a kollektív szurkolói emlékezetből azonnal előjönnek a hasonló nagy megtorpanások, visszaesések, vereségek. A Veszprém veresége a Bajnokok Ligája döntőjében a Kielce ellen, amikor kilenc gólos vezetésről kaptak ki, vagy a női kézilabda válogatottunk sidney-i olimpiai döntője, hasonló összeomlással. És a fent említett meccs után jogosan jön a kérdés, “miért mindig mi?”. Balsors, akit régen tép…

És innen jön az emlékeink átkeretezése. Mert igenis gondolhatunk az athéni vizilabda döntőre, ahol 5:7-ről fordított a magyar csapat 8:7-re az utolsó negyedben. Vagy az előző foci EB-re kijutásról döntő Izland ellen pótselejtezőre, ahol a 87. percben még Izland vezetett 1:0-ra és sikerült 2:1-re fordítanunk. Bocs a sok sportos példáért. De talán jól jellemzi, hogy az emlékezetünk sokszor megtréfál minket.

Az emlékek nem teljesen objektívek és nem is stabilak. Ellenkezőleg, rugalmasak, változtathatóak. Őrizhetünk egy-egy személlyel kapcsolatban negatív emlékeket, amelyek tudatosan átszerkeszthetőek. Fókuszálhatunk a múlt pozitív eseményeire az adott emberrel kapcsolatban, vagy akár ugyanazon eseményekre tekinthetünk más asszociációkkal, és azonnal máshogy fogunk reagálni egy aktuákis szituációra. Tudjuk és szükséges tudatosan alakítanunk az emlékezetünket, ami kihat jelenlegi gondolatainkra, és segít átkeretezni az érzéseinket.

Ez az én trükköm sokszor az átkeretezésre. Működhet?

Mi lenne, ha átkereteznél? Mókára fel!

Ui: Azért szép volt, lányok!