Évindító értekezletet tartottam a középvezetői csapatomnak január elején. Prezentációm végén megadtam a lehetőséget, hogy kérdezzenek a kollégáim. Kaptam egy viszonylag kényes, éles kérdést. Gondolkodni kezdtem a válaszom. Egyik közvetlen kollégám kisegített: „igenis meg nem is”. Aztán tényleg megválaszoltam a kérdést, végül azt mondtam, hogy “nem”. De nem véletlenül kaptam ezt a súgást. Sokszor válaszolok megkerülve a kérdést.
Távozik a banktól egy kollégánk. Komoly új lehetőséget kapott egy másik iparágban, számára nagy lehetőséget jelent a váltás. Sok emberrel beszélgettünk róla, többnyire az „egyik szemem sír, másik nevet” megközelítést hallom. Örülünk neki, de azért sajnáljuk is.
Politikust kérdeznek a tévében. Egyértelmű, eldöntendő kérdést kap. Hosszú válasz, csak az nem derül ki belőle, hogy fekete vagy fehér. Senki nem lepődik meg. Mellébeszél.
Egyrészt, másrészt.
Az ember óhatatlanul találkozik nehéz kérdésekkel, fontos döntésekkel, amikor a válasz nem fekete vagy fehér, és az ember álláspontja sem feltétlenül egyértelmű. Gyakran játszom el ilyenkor a gondolattal, sőt fogalmazom is meg, hogy az adott témában képletesen hány százalékban látok valamit így vagy úgy. A legritkább esetben áll valami 50-50 %-ra. Ilyenkor ha minimális is a különbség, az első lépés, hogy megfogalmazom magamnak melyik irányban 51-49 az előny. A legtöbb esetben aztán rá kell jöjjek, hogy a különbség sokkal nagyobb. Azt tapasztalom, hogy ha valami 80 %-ban A, és 20 %-ban B, az ember akkor is hajlamos nehezen kimondani A-t. Mert tudja, hogy 20% nem kevés, és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Nem fogja azt gondolni a környezetem később, hogy nem is jutott eszembe B, ha esetleg rossznak bizonyul a döntésem? Sokszor képtelenek vagyunk, vagy nem merünk dönteni.
De miért baj ez?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki nagyon szerette a kalandokat. Mindig arról álmodott, hogy elutazik a világ különböző tájaira, és megismer sokféle népet és kultúrát. Egy napon úgy döntött, hogy elindul a nagy útra, magával vitt egy hátizsákot, benne egy térkép, egy iránytű, egy kulacs, egy kés és egy könyv.
A fiú sokáig gyalogolt, míg el nem ért egy erdőhöz, ahol egy kereszteződésbe talált. A kereszteződésben két út ágazott el: az egyik balra, a másik jobbra. A fiú nem tudta, hogy melyik úton menjen tovább, mert a térképen nem voltak rajta ezek az utak. A fiú elgondolkodott, hogy mit tegyen.
- Ha balra megyek, talán eljutok egy szép városba, ahol sok barátot szerezhetek, és megtanulhatok egy új nyelvet. - gondolta a fiú.
- Ha jobbra megyek, talán eljutok egy hegyvidékre, ahol sok izgalmas dolgot láthatok, és megismerhetek egy új népet. - gondolta a fiú.
A fiú nem tudott dönteni, hogy melyik úton menjen tovább, mert mindkettő nagyon csábító volt számára. A fiú úgy döntött, hogy megpróbál mindkét úton menni egyszerre, és egyik lábával a bal oldali, másik lábával a jobb oldali úton állt. Abban bízott, hogy így mindkét út kalandjait élvezheti.
Amint a fiú mindkét úton állt, a két út elkezdett szétnyílni egymástól, és egyre távolabb kerülni egymástól. A fiú nem tudta, hogy mi történik, és megpróbálta összetartani a lábait, de nem sikerült. A két út egyre jobban széthúzta a fiút, amíg végül kettészakadt.
Ezért.
Írtam itt már arról, hogy miért kell gyorsan dönteni. Most visszalépek egyet. Miért kell egyáltalán dönteni?
Dönteni kell, ha nehéz is. Dönteni kell, ha ezzel le is kell mondani a másik út által kínált előnyökről. Dönteni kell akkor is, ha kockázata van a döntésnek. Dönteni kell akkor is, ha később kiderülhet, hogy rossz döntést hoztál. Bátran dönteni.
Mert egyszerűen nem indulhaszt el egyszerre mindkét úton. Vagy hal, vagy hús.
Mi lenne, ha bátran döntenél? Mókára fel!
milenneha 