Milák Kristóf Tokióban fantasztikus fölénnyel, olimpiai csúccsal nyerte a 200 méteres pillangóúszás döntőjét. Ennek már két és fél éve. Idén Milák Kristóf mással került a hírekbe, várhatóan nem indul a következő olimpián, a vele kapcsolatos nyilatkozatok borzolták a sportkedvelők idegeit. De véletlenül sem ezért hozom ide. Hanem az öröme miatt.
Így “örült” Kristóf az olimpiai bajnoki címnek kb. 10 másodperccel a célbaérkezés után. Azt kizárnám, hogy ennyire kiúszta magát, valószínűleg csak jobb időt várt magától. Utólag megtudtuk, hogy a rajt előtt néhány perccel elszakadt a fürdőnadrágja, ez nehezítette meg a koncentrálását és az úszását, talán ez is közrejátszott, hogy nem látszik az arcán a boldogság.
Nem ez a tipikus győztes kép. Önfeledten kiabáló, öklüket rázó bajnokok, egymás vállára borulva síró versenyzők, legtöbbször így látjuk őket a versenyük végén. Ott semmi nem számít, csak a győzelem!
Idén fogadalmat tettem, minden nap 18:00-kor legkésőbb lecsukom a laptopomat, és (azon) befejezem a munkát. Így történt idén december 20-án is. Ültem home office-ban a gépem előtt, és koncentráltam az évet lezáró teendőkre. Utolsó ügyek elintézve, emailek megválaszolva. A feladalistán végigértem (ami maradt, tolódhat a következő évre). Évzáró miniprezentációmat előző nap megtartottam, a csapattól elbúcsúztam, pipa. 18:00. Gép lecsuk. Vége. Kéthetes szabadság indul.
Felálltam a székből, ösztönösen a levegőbe csaptam és egy önfeledt kiáltás tört ki belőlem. “Ez az!” Azért nem úgy, mint egy olimpiai bajnok a célbaérkezéskor, mégis látványosan és hangosan tört ki belőlem az érzés.
Milyen érzés?
Öröm.
A siker öröme? Fantasztikus évet zártunk, személyesen én és a csapatunk tagjai is sok sikert élhettünk meg az idén.
A pihenés öröme? Az ősz és a tél kimondottan fárasztóra sikerült, megnyugtató most arra gondolni, hogy a következő két hét a pihenésről szól.
A “végre vége” öröme? Szeretem a munkám, szívesen járok be dolgozni, de azért a tudat, hogy most el lehet engedni, megkönnyebülést hoz.
Az elvégzett munka öröme? Akár az eredménytől függetlenül feldob a tudat, hogy mennyi energiát tettem ebbe az évbe.
Próbáltam szétszálazni, megfejteni, hogy melyik örömből mennyi volt ebben a felkiáltásban. Rájöttem, hogy mindegy. Mesterséges lenne megfejtenem, tudatosan patikamérlegen kimérnem az érzések pontos arányát, mint a karácsonyi mézeskalácshoz a hozzávalókat.
A lényeg maga az érzésünk, az érzéseink megélése. Hogy nem kell elfojtani, mert nyugodtan kimutathatod. Hogy nem kell hogy nyomasszon, mert tudatosan megértheted, és őszintén megélheted. Az érzéseid viselheted, mert nem kell viselkedned.
Önfeledten nevetni a boldogságtól, mintha örökké tartana.
Elkeseredetten sírni a fájdalomtól, mintha az begyógyítaná a sebet.
Kihúzni Magad a büszkeségtől, hogy még a Holdról is látszódjon.
Kiadni a haragod korlátok nélkül, ha dühös vagy, hogy egy szikra se maradjon belőle benned.
Elengedni magad a nyugalomban, mintha lebegnél a végtelen csendben.
Remegve félni anélkül, hogy szégyenkezned kellene.
Szeretni, ölelni teljes erőből, mintha össze tudnád érinteni a szíved a másikkal!
Aki megélte már egyiket-másikat, biztosan egyetért velem. Karády Katalin szerint “Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet…”. Egyáltalán nem! Az a legszebb perc, az a legszebb öröm, amit tiszta szívből megélünk!
Azt kívánom, hogy igazán éld, éljük meg az ünnep örömét! A legszebb örömöt!
Mi lenne, ha ígazán örülnénk? Mókára fel!
Lábjegyzet: Aki látta Milák Kristóf örömét két nappal később, a 100 méteres pillangóúszás ezüstérme (!) után, az igazolhatja hogy ő is tud önfeledten örülni!
milenneha 