Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is — valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.
Albert Schweitzer
Veres András püspököt hallgattam néhány hete, szolgálathiányos világról beszélt. Szolgálathiányos világról, ami az ő olvasatában szeretethiányos világot is jelent. A szolgálatot, mások szolgálatát méltatta. A felelősségvállalást, az áldozatot, a tettvágyat, az alázatot. Szivemből szólt.
Pozíciómnál, anyagi helyzetemnél fogva egyre többet találkozom az adományozás, a támogatás lehetőségével. Sok olyan szervezet példájával találkozom, amelyek igazán fontos szolgálatot teljesítenek és tevékenységükhöz támogatást, támogatókat keresnek. A napokban jelen voltam az Év Filantrópja díj átadásán is. Ott került nekem egészen új megvilágításba a szolgálat témája.
Sokan nem tehetik meg, hogy adományozzanak, támogassanak szervezeteket, alapítványokat, különböző kezdeményezéseket. Meggyőződésem, hogy sokan vannak, akik megtehetnék, de nem teszik. Én is, mi is sokkal-sokkal kevesebbet költünk ilyenre, mint megtehetnénk (vagy egyesek szerint meg kellene tennünk).
De ez a poszt véletlenül sem arra buzdít, hogy adakozz (többet).
“Amikor nyolc éves voltam, eljött hozzánk a gyermekotthonba a Meseközpont Alapítványtól Ágnes. Minden alkalommal, amikor befejezte a mesét, én behívtam a szobámba, és énekeltem neki. Mert azt akartam, hogy lásson. És ő látott. És lát. Azóta is…”
Nem tudom visszaadni azt a hálát és szeretetet, ami Cintiának, a ma már tini lánynak a hangjában volt, amikor Wirtz Ágnesről, a Világszép Alapitvány alapítójáról beszélt. Nem azt emelte ki, hogy az alapítvány, vagy Ágnes személyesen mivel segítette. Csak azt, hogy egyszerűen látta. Törődött vele. Figyelte. Szerette. Sokak ebben nélkülöznek leginkább.
És meggyőződésem, hogy sokan nem is látunk.
Nem látjuk az elesetteket, a szükségben szenvedőket, a nélkülözőket, akiknek segíteni lehetne.
Az első kérdés még nem az, hogy készek vagyunk-e támogatni ügyeket. Először azt a kérdést kell magunknak feltenni, hogy elég figyelmünk van-e arra, hogy körülöttünk kik nélkülöznek, kik szorulnak támogatásra, szolgálatra. Előfordul, hogy becsukjuk szemünket, elfordítjuk fejünket. És nem is kell ostorozni emiatt magunkat. Van épp elég kihívás mindannyíunk (legtöbbünk) életében, mindenekelőtt saját magunk, szűkebb környezetünk közvetlen igényeivel foglalkozni nem ördögtől való. De azért lehet, hogy ez csak védekező mechanizmus?
A hétvégén a bank székházában adtunk helyszínt egy egyesületnek, akik megváltozott munkaképességüek munkaerőpiacra történő visszatérését segíti. Volt egy kis időm a hétvégén, bementem, hogy megnézzem, milyen is ez a program. Kerekesszékes, siket, és egyéb hátrányos helyzetű fiatalok vettek részt a programon. A CV írástól kezdve tanították nekik, hogy mi segítheti a beilleszkedésüket. Tíz percet töltöttem bent, nézve a tréningjüket és amikor kijöttem, az az érzésem támadt, hogy nem láttam őket igazán, nem merészkedtem elég közel hozzájuk. Fizilakailag, de érzelmileg sem. Védekező mechanizmus. Tudom, miről beszélek.
És ez csak az érem egyik oldala.
Nem látjuk azokat sem, akik segítenek. Talán olvasunk néhány filantrópról a messze leggazdagabbak közül, akiknek példája akár engedhet arra is következtetni, hogy ez az ők, a legfelsőbb 1, vagy inkább 0,1% dolga lenne. Meg hallunk néhány elvakult önkéntesről, akik az életüket tették fel a szolgálatra. Ez szintén lehet olyan, amire azt mondjuk: “Ez igen, de én nem tudnám ezt megtenni!”. De van ezek mellett jó pár felemelő, de átlagos, utánozható történet is. Alapítványok, egyesületek, civilek, magánadakozók. Százával.
Sokan vannak, de biztosan nem elegen. De én fordítva mondanám:
Nincsenek ugyan elegen, de sokan vannak.
Részben érthető módon, Magyarországon ma sokan nem szívesen vállalják fel átlátható módon, ha komoly vagyonnal rendelkeznek, amiből adakozni tudnak. Vagy kerülik a reflektorfényt, mert nem akarnak kérkedni, esetleg civilek, ami szintén rejtőzködésre késztetheti őket. Látjuk őket? Láttatják őket? Kapnak eleget a megérdemelt figyelemből? Költői kérdés. Ezért is tetszett az Év Filantrópja díj. Álljon is itt a győztes neve: Szakasits Szabolcs.
Láttam egy tv-műsort a héten. A témája egy kérdésfelvetés volt. A fiatalok mentik majd meg a világot?
Nem.
Köszönettel, szerintem a világot nem kell megmenteni. A világ jól van. Még most, háborúktól, klímakatasztrófától sújtva is. Dollárbaloldallal és/vagy Lölö-jelenséggel sújtva is. Tele van jó emberekkel. Akik adni akarnak, változtatni, cselekedni. Akik nyitottak és hatni próbálnak. Igaz ez környezetvédelemre, igaz ez gyermekeink fejlesztésére, a tudományra vagy jelen poszt kapcsán a szükséget szenvedők támogatására.
“Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”
Mt 25;40
Első lépés: észrevenni, figyelni, látni őket. Mindkét oldalt.
Mi lenne, ha meglátnánk őket? Mókára fel!
milenneha 