Elegem van!

Szembejött egy LinkedIn poszt.

Egy Microsoft alkalmazott Amerikában 25 év után otthagyja a céget és visszavonul. Úgy fogalmaz, hogy az ok nem bonyolult: “Mindent elértem, amit kitűztem magam elé, és most már van elég pénzem ahhoz, hogy élvezzem az egyszerű életet. Számomra annak megértése, hogy mi az elég, fontos ahhoz, hogy elkerüljem a “soha nem elég” csapdáját. Édesapám évekkel ezelőtt mondott nekem valamit, ami segítette ezt a megértést: egy csoport ember, akinek egy hegynyi ételhez van hozzáférése, addig veszi magához, ameddig jóllakik – de egy csoport ember, akinek egy hegynyi pénzhez van hozzáférése, soha nem hagyja abba a szedést.”

Sose elég?

A fenti poszt a pénz kapcsán ír a sosem elég érzésről.

Szoktunk ismételgetni egy vicces mondást, miszerint “mindenki a maga szintjén nyomorog”. Tény, hogy az átlagnál sokkal tehetősebb emberek esetében is érzékelhető, hogy újabb és újabb anyagi céljaik vannak. Persze, már nem megélhetésről szól, de egy-egy költséges hobbi, valami státusz-szimbólum, akár jótékonysági célok vagy a következő generációk anyagi hátterének biztosítása miatt még több pénzért dolgoznak, küzdenek tovább. Talán nem egyedül vagyok vele, hogy nagyságrendekkel jobban élek, mint amit valaha el tudtam volna képzelni, de természetesen ahogy nő az életszínvonalunk, úgy nőnek a várakozásaim is. Ma teljesen nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy nagyon-nagyon messze vagyunk attól, hogy anyagilag megelégedett legyek, pedig sokaknak elérhetetlen jómódban élünk. Tehát még innen nézve is igaz, anyagilag sosem elég.

Az is igaz, hogy ez csak részben a pénzről szól, a teljesítménykényszer is erős motivátor.

Szilágyi Árontól már idéztem az “ami ma elég, az holnap kevés lesz!” mondást. Kőkemény ars poetica, minden nap újra, többre ösztönöz. Olasz főnököm lehet, hogy ismeri Áront. Elképesztően teljesítményorientált. A legjobb szándék mellett, buzdításként mondja rendszeresen egy-egy sikeres ügyünk kapcsán: “Keep on pushing!” – “Ez az, nyomjuk tovább!”. Aligha olvassa ezt a posztot, le merem írni, hogy valahányszor ezt olvasom/hallom tőle, mindig arra gondolok, hogy mielőtt tovább nyomjuk, legalább egy kis ideig engedjük meg magunknak, hogy kiélvezzük, megünnepeljük az előző sikert. A valóságban ez nem jelent semmi különbséget, másnap úgyis mindenki elkezd a következő feladatán dolgozni (vagyis nyomja tovább), de lélektanilag igenis van különbség a kettő között. Előző kinti főnökömtől én is átvettem egy mondást. Úgy hangzik, “Ad Maiora”. Latinból származik, annyit jelent, hogy “Magasabb célok felé!”. Úgy tudom, hogy ezt is egyszerre használják gratuláló, köszöntő és tovább lelkesítő szófordulatként. Mindig magasabb célok felé. Ezek szerint a teljesítményből sem elég sosem.

Már írtam itt a LAGOM-ról, a svéd életmód-filozófiáról. “Se nem sok, se nem kevés, pont jó”. De ha valóban sosem elég, akkor nincs ilyen? Nincs egyensúly?

De! Fizikából az tanultuk, hogy egy (pontszerű) test akkor van egyensúlyban, ha a rá ható erők eredője nulla. És, ami az életünk kapcsán talán a legfontosabb – ez nem azt jelenti, hogy az adott test áll. Hanem áll, vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez. Azaz változatlan sebességgel halad egy irányba. Például magasabb célok felé. (Muszáj azért hozzátenni, a való élet biztosan tele van hullámhegyekkel és völgyekkel, de a trendvonala lehet egy egyenes vonalú egyenletes mozgás képletesen.)

De mitől lesz a rá ható erők eredője nulla? Ha van erő, ami ellensúlyozza az anyagi továbblépés iránti késztetést, van valami, ami kioltja a teljesítménykényszerből fakadó hajtóerőt. Vagy minden más nyomást, stressz-érzést. Mi lehet ez? Paradox módon szerintem ez épp az elégedettség. A jól lét. Hogy rendben vagy azzal, ahogy haladsz, de azzal is hogy tovább kell haladni.

Elégedettnek lenni, de nem megelégedettnek.

Mi lenne, ha így elég lenne? Mókára fel!

Egyensúlyban van.

Elég

Milenne, ha elég lenne? Mókára fel!