Balázs vagyok, alkoholista

Álmomban alkoholista voltam. Sokat küzdöttem a függőségemmel. Amikor megértettem, hogy milyen mélyre kerültem, elhatároztam hogy változtatok. Erős volt a szándékom a változtatásra, de szégyelltem magam nagyon és a szégyenérzet nagyon nehézzé tette a problémával való szembenézést és a szokásaim megváltoztatását. Tudtam, mennyire hibás vagyok, hogy ebbe az állapotba kerültem, és igyekeztem tenni ellene, de valami visszatartott, visszahúzott. Elmentem egy anonim alkoholisták klubjába. Felálltam, és fennhangon ezt mondtam:

Balázs vagyok, alkoholista

Ott, akkor nem szégyelltem magam egy kicsit sem. Tudtam, hogy a környezetemben mindenki hasonló nehézséggel küzd. Ki kicsit kevésbé, ki sokkal reménytelenebbül, és ez a tudat levette rólam a szégyenérzetet. Továbbra is tudtam, hogy változtatnom kell, de sokkal könnyebb volt elfogadnom az akkori állapotomat. És így könnyebb volt elrugaszkodni. Mint mikor egy medence alján vesz lendületet az ember összehasonlítva mondjuk egy iszapos tó aljával. Sokkal biztosabb az elrugaszkodás, sokkal erőteljesebb a mozdulat, sokkal gyorsabb az út a felszínre.

Felébredtem.

Ez csak fikció. De más hibáimmal azért megéri számot vetni. Van, amiben a szégyenérzet meggátolja, hogy bátran szembenézzek a gyengeségemmel?

Egy előadáson hallottam azokról a lépcsőkről (és az anonim alkoholista példa is innen jött, nem kell aggódni), amelyeket az embernek a hiányosságai kapcsán meg kell másznia. Az első, nagyon fontos lépés a felismerés, a bűntudat. Képes vagyok azonosítani a gyengémet, szembenézni vele, nem szőnyeg alá söpörni. Keresztényként akár meg is gyónhatom a bűnömet, bűnbocsánatot is nyerhetek, ami valamelyest felszabadíthat a bűneim alól. De ez még kevés. A következő lépés, amit még meg kell tennem, hogy ne maradjon bennem tüske, hogy magamat is feloldozhassam. Mert ha a szégyenérzet ott marad, az még gátolni fog továbbra is. Arra pedig az egyetlen orvosság, ha elfogadom a hibámat. Együtt kell tudnom élni általában az esendőségemmel és egy-egy konkrét hiba elkövetésével. Együtt kell tudni élni vele, nem azt jelenti, hogy nem tenni ellene. Mert természetesen a harmadik lépés az azonosítás és elfogadás után az lesz, hogy teszek ellene. Változtatok.

Az első lépcső egészen evidens. Jól ismert lehet a mondás:

„Nem változtathatunk meg mindent, amit azonosítottunk. Viszont semmin sem változtathatunk, amit nem azonosítottunk.”

James Baldwin

A második lépés viszont nekem egy új felismerés. Két okból is szükséges feltételnek érzem a tényleges változtatáshoz.

Egyrészt mert sokszor gátolhatja a (tovább)lépést a szégyenérzet amiatt, hogy nem tud az ember elég bátrat lépni, elég látványosat változtatni, ha titkolni valója van az okokat illetően, nehéz a beismerés, a hiba transzparens felvállalása. Vegyünk egy nagyon elhízott embert. Muszáj elkezdenie sportolni, tisztában van vele. Egy konditerembe kellene heti háromszor elmenni, futógépen sétálni először napi félórát. 140 kilósan az nagyon komfortzónán kívül van. Nem csak a séta. A konditeremben való megjelenés. Szégyenérzet nélkül kell tudni felállni a gépre. Elfogadni az aktuális állapotát.

Másrészt túlzottan görcsössé, vagy elkapkodottá teheti az embert, ha menekülni kell az adott helyzetből, ha nem sikerül megbékélni azzal, mielőtt az ember változtat. Az előző példán, nagyon könnyen esik az ember abba a hibába, hogy gyorsabb eredményt akar elérni, futni kezd. Garantált térdfájás, konditerem egy ideig kizárva. Fogyás elnapolva. Ezekre érzem jó analógiának az iszapos talajból való nehezebb elrugaszkodást.

Azonosítottam. Elfogadtam. Változtatok.

Ez vagyok én, az én hibáim, bűneim, gyengeségeim.

És mi van a környezetemmel? Az ő hibáikkal? Más aspektusból ugyan, de az elfogadás pont ugyanilyen fontos. Nekem kell változtatnom? Nem. Hozzájárulhatok a változáshoz? Igen! DE: megnehezíthetem, akár meggátolhatom a változtatást? Igen! Ha nem vagyok képes elfogadni a környezetem, társam, barátaim, családtagjaim hibáit, pont olyan iszapos talajt teremtek, amelyből nehéz az elrugaszkodás. Mert megint a saját szemszögünkből nézve, nem sokkal könnyebb-e elfogadni saját hibánkat, ha azt tapasztaljuk, hogy környezetünk is elfogadja azt. Nem elnézi, nem szőnyeg alá söpri, de elfogadja. Sőt talán nem ismeretlen az a veszély sem, hogy “csakazértis” üzemmódba kerülök, ha én már eljutottam ugyan egy hibám azonosításáig, a bűnbánatig, de a környezetemben erős elutasítást tapasztalok? Csak nő a szégyenérzetem, egyre nehezebb az elfogadás és aztán a változtatás.

Milyen jó volt az anonim alkoholisták között! Ott mindenki mindenkit el tud fogadni. Magát és a többieket is.

Minden hibájával együtt.

Mi lenne, ha Te is el tudnád fogadni? Mókára fel!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s