Engedd el!

A sportolóknak könnyű.

Egyszer úgyis eljön az idő, amikor abba kell hagyni.

Mondják, hogy a csúcson érdemes, de elvétve találni rá példát, hogy ne érezze úgy egy bajnok, hogy még hívja őt a dobogó, hogy még tudja fokozni a sikereket. Aztán előbb-utóbb eljön az idő, amikor már nem bírják az izmok, az izületek. Amikor már nem segít a masszőr. Amikor elsprintel melletted a fiatalság. Abba kell hagyni.

Cseh Laci legenda. Kétszeres világbajnokként, többszörös olimpiai érmesként, olimpiai bajnoki cím nélkül fejezte be a pályafutását. Öt olimpián vett részt, néhány napja Tokióban hetedikként csapott célba élete utolsó versenyén. Emblematikus kép, ahogy a győztes kínai úszó odalép hozzá, megrázza a kezét és mélyen meghajol előtte. Így kell abbahagyni.

És mi, földi halandók? Velünk mi lesz?

Mi honnan tudjuk, hogy mikor kell abbahagyni?

Egy vállalkozást, ami döcög, de jövője igazán nincs.

Egy hobbit, ami szokássá vált, de már nem ad igazi örömet.

Egy kapcsolatot, ami kényelmes, de nem működik.

Egy munkát, amivel nincs gond alapvetően, de nem vagy benne jól.

Egy szokást, egy rutint. Akár egy blogot?

Feladás? Megfutamodás? Ugrás az ismeretlenbe? Váltás-változás-változtatás?

Elkezdtem egy könyvet. Közepesen indult. Az első harminc oldal után rájöttem, hogy nem lesz a kedvencem. De még adtam neki esélyt. Nyolcvan oldalnál már kimondtam, nem tetszik. De még hátha. A százhuszadiknál már elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e végigolvasni. De nem hagytam abba. Mert ha már belefektettem ennyi időt, érdemes a második felét is végigolvasni. Meg olyan tiszteletlenség az íróval szemben, ha leteszem félúton. És micsoda pazarlás, ha már kiadtam X forintot a könyvre. Ismerős?

Nyomaszt egy probléma. Gondolkodom rajta egy ideje. Nincs megoldásom, csak pörgök a kérdésen. A megoldás maga már irreleváns, de továbbra sem hagy nyugodni. Agyalok rajta, emésztem magam. Jön a jó tanács: Engedd el! De hogy? Volt már ilyen?

Elengedni nem könnyű. De még nehezebb az első lépés, a felismerés, hogy Te vagy, aki dönthet, aki elengedheti.

A fent említett példák olyanok, amelyekről jó eséllyel érezheted, hogy a helyzet rabja vagy. Néha igaz is lehet. Függhetsz annyira egy személytől, egy helyzettől, hogy nincs valódi lehetőséged az elengedésre. Fogoly vagy, tehetetlen.

De nem mindig. (Vagy többnyire nem?) Sokszor valóban a Te kezedben a döntés, el akarod-e engedni. Abba akarod-e hagyni.

De mikor?

Banális példa a virsli főzése. Nem egy nagy tudomány. De csak én vagyok, akinél tízből háromszor szétfő a virsli? Mégis csak nyers hús (ha hús egyáltalán), nehogy túl korán “abbahagyjam”. Hopp, késő. Szétfőtt. Szofisztikáltabb példa a marhahúsleves. Amikor a hús pont annyira főtt meg, a sárgarépa épp annyira roppan, amennyire kell. Anyósom ezernél több húsleves után már pontosan tudja, milyen húsnak, melyik zöldségnek mennyi idő kell. A rossz hír, hogy a legtöbb esetben nincs ezer kísérletünk. Sokszor csak egy van. És tudni kell, mikor kell levenni a tűzről. Állsz a konyhában, előtted négy főzőlap, rajta négy fazékban fő az étel. A sütőben sül a desszert. Nem jönnek vendégek, ez a Te ételed. Életed. Állj meg egy pillanatra és gondold át, minek hány perc kell még, kóstolj bele a köretbe, szúrd bele a villát a húsba, nézz rá a sütőre. És ami kész, vedd le a tűzről. Elég!

Ne engedd, hogy szétfőjjön a virsli, cipőtalp legyen a hús, szétomoljon a zöldség, vagy odaégjen a sütemény!

Van bármi, amit épp el kellene engedned?

Mi lenne, ha elengednéd? Mókára fel!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s