Ha győztünk, akkor vesztettünk

“Győztünk”, mondja Magyarország Miniszterelnöke, miután megállapodás született az EU költségvetés és jogállamisági mechanizmus körül kialakult vitában a magyar-lengyel vétót követően. Ugyanerre a Momentum Mozgalom (és a többi ellenzéki párt) is azt írja, hogy “Győztünk”! Szuper, végre egyetértenek. Ja, nem: náluk más az alany, azaz ők (?) győztek. Ha nem lett volna egyértelmű, egy másik posztban később egyértelműsítik: veszített Orbán Viktor.

Biztos mindenkinek van saját véleménye róla, hogy mi történt, ki kit győzött meg, ki engedett a korábbi álláspontjából, milyen garanciákat kapott a két vétóval fenyegetőző tagország és milyen szabályok maradtak életben, ami miatt a többi ország számára elfogadható a kompromisszum. Megérne egy külön posztot, hogy a (magyar) választópolgárok saját pártpreferenciájuk szerint hogyan értékelik a megállapodást, pontosabban amit a két ország a korábbi verzióhoz képest elért anélkül, hogy részleteiben bármit tudnánk a tárgyalások eredményéről. Nyilván 99,9%-unk nem ismeri sem a megvétózni tervezett, sem a most megállapodott verzió pontos szövegét. Pláne nem az abban nem szereplő háttérmegállapodásokat. Meglepődnék ha nem lenne ilyen.

De a lényeg, hogy így vagy úgy, de győztünk.

Nézzük először a kormányzati álláspontot: Győztünk. Mi, magyarok. (Található olyan mondat is a kommunikációban, ami azt mondja, hogy az EU győzött, de a fő üzenet nem ez.) Mi, magyarok győztünk. Tessék? Ha mi győztünk, akkor ki veszített? A többi tagállam? Az lehet, hogy mi része vagyunk egy közösségnek, és az abban közösen elfogadott megállapodással mi győztünk, ők veszítettek? Szerintem nem.

És az ellenzék? Győztek. Mert Orbán Viktor veszített. De akkor mi, magyarok is vesztettünk, nem? Akkor ők, az ellenzék hogy győztek? Értem én, hogy nehéz egy ilyen európai témában az EU és Magyarország vitájában pozícionálni magukat, de abban nem vagyok biztos, hogy a győztes-vesztes ebben az esetben a jó megközelítés.

Ebben a konkrét ügyben szerintem ha bárki úgy érzi, hogy győztünk, az annak a biztos jele, hogy vesztettünk.

De hogy van ez általában? Nézzük szakmai szemmel! Korábban Mérő László több előadását is meghallgattam a versengésről, illetve a versengés és együttműködés viszonyáról. A fentiekhez kapcsolódóan újra elmélyedtem kicsit a témában.

A versengést sokáig – és talán ma is még sokan – a konfliktusok elsődleges okának, a társas kapcsolatokra romboló hatásúnak tartották, tartják. Meg is értem. De én nem így látom. Bizonyos szintű versengés elengedhetetlen a fejlődéshez, innovációhoz, előrelépéshez. Bár néha zavar ez a kategorizálás, de be kell látnom, én is sales-esként dolgozom, sales-esek között. Akik szinte kivétel nélkül versengő alkatok. Mosolyogtam magamban, mikor olvastam a versengő személyiség két típusáról: hiperversengő attitűd és önfejlesztő versengő attitűd. Előbbit extrém individualizmus kiséri és egy feltétel nélküli szükségletet jelent, versengeni és győzni, illetve elkerülni a vereséget bármi áron. Utóbbi kategóriára azt írja a szakirodalom, hogy nem a végeredmény a fontos, hanem a feladat elvégzésének élvezete. Gondolom mindenki tudna a környezetéből mindkét kategóriába sorolni néhányakat. Versengés pipa.

Hogy áll mindez az együttműködéssel? Azt olvastam, hogy sokáig a kettőre egymás inverzeként tekintett a szakirodalom, de a kilencvenes évek óta elfogadott nézet szerint az együttműködést egyáltalán nem zárja ki a versengés. Sőt.

Az önfejlesztő versengő attitűd kifejezetten együttműködés fókuszú, ezek az emberek céljaikat egy állandó együttélési folyamatban érik el. Csapatsportokban többnyire például (bár posztonként ez eltérő lehet) ez az attitűd a legkedvezőbb. Ugyanakkor kutatások bizonyítják, hogy sok helyzetben a kevert stratégiával versengők, akikben mind a hiperversengő attitűd, mind a önfejlesztő versengő attitűd erős, lehetnek a legeredményesebbek.

És ha ez így van, nyugodtan megkérdőelezhetem a fenti véleményem – lehet, hogy tényleg győztünk…

Nem találtam “gyorstesztet” a versengési attitűdök vizsgálatára, én a kevert stratégiával versengőbe sorolnám magam. Szerintem versengeni jó! Együttműködve versengeni még jobb! De nem vagyunk (ebben sem) egyformák.

Ha szerinted a versengés káros:
Fogadd el, hogy Te ilyen vagy! Ne szállj be a “harcba”! Biztosíts nekünk egyensúlyt, ha mi, versengők túlzottan szaladnánk! Az én csapatomba ne jelentkezz állásra 😀, de a legtöbb szerepben nagyon jól jön a Te attitűdöd!

Ha a hiperversengésben hiszel:
Nyugi! Mérei Ferenc Neked üzeni: “Az életben nem kell mindig jól járni! Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága.”

Ha önfejlesztő versengő vagy:
Néha érdemes megállnod! Persze, a cél maga az út, de ha folyton csak haladsz az úton és nem gyönyörködsz a tájban, ha végig is érsz rajta, mit adott Neked? Ne feledd, nem minden a fair play!

Egy nagy bajom azért van a versengéssel. Olyan világot élünk, amiben a versengők értelemszerűen jobban érvényesülnek, sok esetben ráadásul a hiperversengők érnek el látványos eredményeket. Ezzel akaratlanul is késztetnek arra másokat, hogy versengőbbé váljanak, és lesznek sokak szemében példaképek, szerepminták. Amit egyértelműen károsnak tartok. Mert össztársadalmi szinten visszatérek a fő állításomhoz: ha mindenáron győzni akarunk, hosszútávon biztos hogy veszítünk.

Mi lenne, ha ésszel versengenénk? Mókára fel!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s