Látjuk egymást

Egy kolléganőm osztott meg nemrég egy cikket. Betalált. Köszönöm, Mariann. Meghan hercegné írta. (eredeti cikk angolul itt) A magyar sajtóban is láttam nyomát, szemlézték a cikket, felkapva a tényt, hogy második gyermekük elvetélésének tényét osztotta meg benne. Szomorú és felkavaró a cikk ezen része, de én a cikk utolsó gondolatát hoznám ide, az szolgál szerintem mindannyiunknak erős üzenettel.

“Nos, ez a Hálaadás nagyon más lesz mint bármelyik korábban – sokan távol a szeretteitől, magányosan, betegen, félelemben és megosztva. Talán képtelenek találni bárkit, akinek hálásak lehetnek – vállaljuk fel, hogy megkérdezzük egymástól: “Jól vagy?”. Bármennyire is különbözhet a véleményünk, bármennyire kell is fizikailag távol lennünk egymástól, az igazság az, hogy sosem voltunk ennyire közel egymáshoz. Pusztán azáltal, hogy mindannyian – egyénileg és kolletktíven – elviseltük, túléltük ezt az évet.

Hozzászokunk lassan egy olyan világhoz, ahol az arcaink maszkkal vannak takarva, de ez legalább arra kényszerít minket, hogy belenézzünk a másik szemébe – amely néha melegséggel, néha könnyekkel van tele. Hosszú idő óta először emberként valóban látjuk egymást.

Tavasszal a COVID (hazai) kirobbanásakor írtam több posztot is, ami a pandémiáról szólt, aztán úgy éreztem, hogy túlzottan tematizálja már az életünket, és nem akarom ide is feltéltenül azt a témát hozni újra és újra. De most visszatérek. Ott a Hálaadás, nálunk az Advent kezdete lehet az apropó, hogy elmélyüljünk. Ez egy más Advent, kicsit egymás nélkül de mégis inkább egymással!

Amióta home office-ban vagyunk, túl vagyok többszáz videós online megbeszélésen. “Jártam” elég sok kollégám (és néhány ügyfelünk) dolgozószobájában, mások gyerekeinek szobájában, néhányuk konyhájában. Tavasszal még teraszokon, kertekben is. Megismerkedtem sokuk gyerekével, néhány feleséggel, férjjel is futólag. Ugyan fizikailag távolabb voltunk, de kicsit jobban beleláttunk egymás privát szférájába. Közelebb kerültünk egymáshoz.

A mindenki számára bizonytalan helyzetben természetes, hogy több megbeszélés kezdődik “hogy vagy?” kérdéssel, többet érdeklődünk egymás iránt, gyakrabban hallgatjuk meg egymás történeteit az otthon tanulás kihívásairól, a különböző családi logisztikai bravúrokról, vagy eresztjük ki a gőzt, és értékeljük a koronavírus statisztikáit közösen. Eközben bizonyos szempontból többet, de mindenképpen új dolgokat tudunk meg egymásról ahhoz képest, mint mikor nap mint nap találkoztunk az irodában. Jobban megismerjük egymást.

A napokban “találkoztunk” volt osztálytársaimmal. Évente kétszer általában összejárunk, az idén ez is online térbe került. Személyesen igazi “ökörködéssé” válik mindig a találkozó, most valahogy komolyabb témáink voltak. Ennek több oka is van, kevesebbet emeltük a poharainkat például, de talán a pandémia bizonytalanságából fakadó aggódás miatt érdeklődtünk a szokásosnál is jobban egymás iránt. S-ről kiderül, hogy sok éve foglalkozik régiségekkel. Állítja, hogy már többször említette, most részletesen beszámolt, egy egész új oldaláról mutatkozott be. Érdeklődve hallgattuk. Nyitottabbak lettünk egymás felé.

Ez egy kihívásokkal teli év. Mindenkinek. Mindannyian megéljük a saját szemszögünkből, szembesülünk különböző nehézségekkel, nyomaszt így vagy úgy a pandémiás helyzet. Közben tapasztaljuk, hogy a környezetünkben mindenkinek más és más nehézség jut. Van, aki átesett a víruson és megtapasztalta annak gyötrelmeit. Más gyászol, egy közeli barátja is az áldozatok között van. Valakit a vállalkozása jövője nyomaszt rettenetesen. Megint más elvesztette az állását, egzisztenciális gondjai vannak. Egy ismerősnek épp az a nehéz, hogy sokkal több a munka ebben az időszakban. És ez csak amit a felszínen látunk. Remélem, hogy nem csak naívság a részemről, ha abban bízom, hogy a fentieket megélve mindenki nyitottabb, érzékenyebb lesz arra, hogy a másik (legyen az egy kolléga, a szomszéd, a gyerek tanára, vagy akár egy nem igazán kedvelt ismerős) hogy van, hogy éli meg a kihívásokat, és esetleg miben lehetünk a segítségére. Megértjük egymást.

Imádom a Meghan-cikk metaforáját. “Arcaink maszkkal vannak takarva, de ez legalább arra kényszerít minket, hogy belenézzünk a másik szemébe”. Nem csak metafora. A bankban azt a szabályt vezettük be a második hullám elején (akkor még bejártam én is az irodába heti pár napot), hogy maszkhasználat kötelező minden alkammal, ha elhagyod a munkaállomásod. Mikor az első olyan kétszemélyes megbeszélésem volt, mikor egymással szemben az asztal két oldalán ültünk egy kollégámmal maszkban, nagyon furcsán éreztem magam. Ott nincs mellébeszélés, illetve mellénézés. A szeme van! És ez egész más figyelem! Odafigyelünk egymásra.

Közelebb kerültünk egymáshoz.
Jobban megismerjük egymást.
Nyitottabbak lettünk egymás felé.
Megértjük egymást.
Odafigyelünk egymásra.

“Valóban látjuk egymást”

Mi lenne, ha ez így maradna. Mókára fel!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s