Mostanában nagyon felkapott közgazdaságtani fogalom a közepes fejlettség csapdája. Az elmúlt években elég gyakran került elő Magyarország kapcsán. Azt a természetes folyamatot jelzi, hogy a fejlődő országok gazdasága egy ideig gyorsabb ütemben tud fejlődni a fejlett orszgoknál, de egy idő után – bizonyos lehetőségek és tartalékok kihasználását követően – ez az ütem nem tartható fent és teljes, tényleges felzárkózás nem tud megtörténni. Az ország “közepesen fejlett” marad és ebből nem képes kitörni. Vannak ellenpéldák – Japán, Tajvan, Dél-Korea, vagy Európában Finnország a szakirodalom szerint.
A napokban az egyik legnagyobb hazai ipari nagyvállalat évzáró rendezvényén vettem részt. A vezérigazgató beszédében ezt, a közepes fejlettség csapdáját hozta fel példának, és a vállalat(ok) előtt álló kihívásokra próbálta átfordítani. Anélkül, hogy nagyon közgazdaságtani fejtegetésbe kezdenék, arra hozott példákat, hogy miben kell paradigmát váltani egy vállalatnak, ha el akarja kerülni ezt a csapdát: hatékonyság, innováció, képzési-oktatási rendszer átalakítása, együttműködési készség fejlesztése a vállalat és nemzetgazdaság szintjén. És jelentős attitűdbeli változás.
Az én témám pedig itt kezdődik.
Még eggyel tovább gondoltam. Ha ez a tétel igaz a nemzetgazdaságra és egy vállalatra is, értelmezhető-e vajon az egyén szintjén? Kerülhetünk mi személyesen is a közepes fejlettség csapdájába? Igen. Most kifejezetten nem gazda(g)sági értelemben gondolom. Lelkileg, hangulatilag.
“Minden rendben a munkahelyen, jól haladnak a dolgok, a cég sikeres, sokat dolgozom, de kibírható. Szeretek ott lenni, de nem vagyok azért élharcos”
“Jól vagyunk otthon. Szépen nőnek a gyerekek, meg van mindenünk. Egész boldogan élünk.”
“Az egészségemmel minden OK. Nem vagyok top formában, néha itt-ott van egy kis gond, de nem panaszkodom.”
Ismerős? Hallottál már ilyet a környezetedben?
Az említett cégvezető a vállalatra vonatkoztatva az alábbi “receptet” mutatta be a prezentációjában, hogy kitörjenek a közepes fejlettségi csapdából:
- Tudásvágy, belső fejlődési kényszer, versenyszellem
- Együttműködés – az élet nem nullaösszegű játszma
- A kudarc nem alternatíva
- Identitás – nem vagyunk kevesebbek, de nem vagyunk többek sem
- Nyitottság, utazás, világlátás
- Saját sorsunk kovácsai vagyunk, egészséges önbizalom
Nem állítom, hogy ki kell törni a közepes fejlettségi szintről. Az evolúció ugyan a folyamatos fejlődésről szól, de mélyen egyetértek azokkal, akik megkérdőjelezik, hogy mindig mindenben fejlődni kell-e, és azt állítják, hogy megelégedhetünk, sőt meg kellene elégednünk sok esetben azzal ahol tartunk. Nem kell könnyebb/nagyobb/dizájnosabb mobiltelefon, gyorsabb/nagyobb/drágább autó feltétlenül. De ha a fenti példáknál maradva úgy érzed, hogy jó lenne előbbrelépni vagy legalábbis sikeresebbnek elismertebbnek lenni a munkahelyen, vagy teljesebb, boldogabb magánéletet élni, egészségesebbé válni, akkor érdemes figyelmesen elolvasnod ezt a listát. Ezek az attitűdök, ami egy bizonyos szint felett a továbblépéshez, szerintem a teljesebb élethez szükségesek.
Kettőt elemeznék ki a fentiek közül kicsit részletesebben. Ezek azok, amelyekben a sztereotípia szerint “nekünk, magyaroknak” (van ilyen?) talán a legtöbb teendőnk van.
Mi, magyarok nem tudunk változtatni rajta. De mi, mármint Te meg én, tudunk.
Együttműködés – az élet nem nullaösszegű játszma. Gondolom, hogy ismert fogalom, nullaösszegű a játszma ha amennyit az egyik fél nyer egy ügyleten, a másik fél annyit és pontosan annyit elveszít. Kétszer kettő viszont az életben néha tényleg öt. A klasszikus fogolydilemma ennek egy jól ismert példája. Ahhoz hasonló, de talán még érdekesebb a szarvasvadászat játékelméleti dilemmája. Két vadászt egymástól függetlenül megkérdeznek, hogy nyúlra vagy szarvasra fog-e vadászni. A szarvas a nagyobb “nyeremény”, de azt csak akkor ejthetik el, ha mindketten azt választják. Ha mindketten szarvast válaszolnak, a játék során kapnak 4-4 pontot. Ha egyikük együttműködés helyett versengeni kezd, nyulat választ (amit egyedül is elejthet), kap három pontot, a másik (aki szarvast választott), nulla pontot kap. Ha mindketten nyulat választanak, két-két pontot kapnak. Ha le akarod győzni a másikat, nyulat választasz. Sőt, ha kisebb kockázatot akarsz vállalni, nyulat választasz. De ha bíztok egymásban, szarvasra mentek és a legnagyobb össz-nyereményt ekkor éritek el.
Identitás – nem vagyunk kevesebbek, de nem vagyunk többek sem. Hú, de vékony jég! Sem-sem. Hiába posztolnak ismerőseid karibi vitorlás-túráról vagy fehérhomokos tengerpartról, hiába látod a hétvégén “összedobott” süteményt meg az idilli családi fotót a fészbukon. Te nem vagy kevesebb. Hiába csapnak össze a hullámok, érzed éppen úgy, hogy nem bírod, sok volt, és a testvéred/ szomszédod/ barátod/ kollégád sokkal jobban képes menedzselni az életét, nem vagy kevesebb. És fordítva: hiába vagy valakivel szemben intellektuális fölényben, vagy mondjuk szakmailag jobb másnál. Esetleg bizonyos szempontból gazdagabb vagy szerencsésebb. Hiába nyert a Te kedvenc csapatod az enyém ellen a hétvégén, nem vagy több.
Van egy német mondás: “Man sieht sich zweimal im Leben” – Az ember mindenkivel kétszer találkozik az életben. Néha úgy érezheted, hogy Te vagy lent, máskor viszont Te leszel fent. Nem vagy kevesebb, de nem vagy több sem.
És hogy összekössem a két témát, ha így nézünk magunkra és egymásra, talán könnyebbé válik az együttműködés is.
Szarvas vagy nyúl?
Mi lenne, ha szarvasra mennénk? Mókára fel!
