Feltűnt már, hogy milyen gyakran szoktunk bocsánatot kérni? Van ismerősöd, akire te is azt mondod, hogy bocsánat-hogy-élek-típus?
Láttam egy posztot a Linkedin-en: “Stop apologizing, start thanking” – Bocsánat kérés helyett köszönet!
- Elkésel egy találkozóról – “Bocs, hogy késtem!” Hogy hangzik másképp: “Kösz a türelmedet!”?
- “Bocsánat, hogy megint zavarlak!”, vagy esetleg “Köszönöm, hogy újra szánsz rám időt!”?
- “Bocsánat, hogy elrontottam” helyett “Köszönöm, hogy megjavítottad!”?
Mi a különbség? Az egyik rólad szól. Hogy rosszul érzed magad (vagy legalábbis azt mondod), amiért ez vagy az történt. A másik annak elismerése, hogy a másik hogyan reagál arra, ami történt. Nekem jobban tetszik. Bizonyos esetekben. Bár fel tudom idézni, amikor a szlovák rendszámú, sötétített üvegű BMW besorol elém a kanyarodó sávból és rám villog az elakadásjelzővel, azt jelezve: “Köszönöm, hogy beengedtél!”. A válaszom nem az, hogy “Szívesen!”… De amikor ma lassú volt a kiszolgálás az étteremben, és a pincér azzal tette le elém a tányért, hogy “Köszönöm a türelmét”, úgy éreztem, rendben vagyunk!
Nem csak nekem jutott eszembe a téma, az Amazon.com listája szerint a héten a harmadik legnépszerűbb könyv Rachel Hollis Stop Apologizing című könyve. Belehallgattam az ajánlójába. Azt állítja, hogy a sok bocsánatkérés a másoknak megfelelni vágyás következménye. Logikus. Azt állítja, hogy az önmgvalósítás, a céljaid elérésének záloga a kevesebb bocsánatkérés. Tetszik. Kicsit nagyvonalú összefoglalónak tűnik, de talán érthető. Ha úgy teszed fel magadnak a kérdést, mielőtt bocsánatot kérnél valakitől (vagy csak úgy érzed, hogy okod volna bocsánatot kérni), hogy “Biztosan indokolt magamat ostoroznom, amiért ez történt?”, szerintem tízből hétszer nem a válasz. A Relax című posztban írtam a driverekről, közte a “szerezz örömet” rejtett parancsról. Ha ez a parancs túl erős, folyton indokoltnak érezhetsz egy bocsánatkérést, hisz nehezen tudsz megfelelni az elvárásoknak. És továbbra is azt állítom, a sok külső elvárásra valójában úgy kell tekintenünk, mint a saját elvárásunk, hogy megfeleljünk a(z összes) külső elvárásnak. És ha ezt le tudod küzdeni, fele ennyi bocsánat kérés is elég lesz.
Biztos feltűnt már, hogy a köznyelvben sokszor még kérés helyett is a “bocsánat” szót használjuk. Szólítani akarjuk a pincért: “Bocsánat!”, sietve át akarsz haladni a tömegen: “Bocsánat!” Miért? Kicsit az előző gondolattal azonos tőről fakad, de talán még könnyebb vele azonosulni. Miért kell bocsánatot kérnem a pincértől? Miért én kérjek bocsánatot, ha a tömeg elállja az utat a villamoson? Én jól vagyok, köszönöm! Csak kérnem kell, hogy jöjjön a pincér, kérnem kell, hogy engedjenek leszállni. Csak hát kérni nem olyan egyszerű…
És végül, a témában nem lehet kihagyni József Attilát:
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Vagyis bocsánatot kérni rossz? Nem! Ahogy az Eltohn John szám mondja: “Sorry seems to be the hardest word” – A bocsánat talán az egyik legnehezebb szó. Ez a poszt nem arról szól, hogy ne használd! Épp ellenkezőleg! Használd akkor, amikor súlya van!
Mi lenne, ha akkor kérnél bocsánatot, amikor tényleg megbocsátást vársz? Mókára fel!