Nem nézőpont kérdése!

Különböző előadásokban, beszélgetésekben gyakran hivatkozom egy ábrára. Egy ábrára, ami a nézőpontokról szól. Az elsődleges üzenetem az ábrával az, hogy egy tárgyalási vagy vitahelyzetben mennyire fontos, hogy bele tudj helyezkedni a másik fél nézőpontjába.

2591. Kettőezer-ötszázkilencvenegy.

Április 17-ig ennyi a Magyarországon hivatalosan összesen, COVID-dal összefüggésben elhunytak száma 1 millió főre vetítve. Gibraltárt nem számítva Csehország után a második legmagasabb érték a világon. (Mához 3-4 napra Csehországot is megelőzzük, de a helyzet már most is elég szomorú.) Mindeközben:

“A magyar halálozási arányt a szavazókorú népesség fele rossznak vagy nagyon rossznak ítéli meg. 36 százalék látja jónak vagy nagyon jónak, a többiek nem tudnak válaszolni rá.”

Medián közvéleménykutatás, 2021. április

36 százalék jónak vagy nagyon jónak.

Egy posztot ezen a blogon átlagban 300-an olvasnak el. Annak a 36%-a 108. Üzenem annak a 108 embernek, hogy nem jó vagy nagyon jó. Sőt nem is rossz vagy nagyon rossz.

Katasztrófális.

Bocsánat, de nem fogadom el, hogy ez nézőpont kérdése. 2591. Akárhonnan nézem. Lehet folytatni a mondatot, hogy “igen, de…” tetszés szerint, de az nem változtatja meg a halálozási arány objektív értékelését.

UPDATE: a KSH alelnökének megjelent egy véleménycikke, amiben azt fejti ki, hogy a nem egységes metodika szerint a COVID-dal összefüggésbe hozott halálesetek számának országonkénti összevetése nem ad valós képet. Elgondolkodtatott. Tegyük fel, hogy mi mindenkinél 30%-kal szigorúbban jelentjük a COVID-dal való összefüggést. Vagyis minden más országban 30%-kal magasabb számok lennének, nálunk meg maradna a jelenlegi mutató. Máris “csak” a hetedik legmagasabb lenne az értékünk. Ami azért nem mindegy. A KSH alelnökének bizonyára igaza van.

De a helyzet akkor is katasztrófális! Ha az olvasók között egyetlen is van a 36%-ból, muszáj leírnom pár számot. A COVID előtti öt évben naponta átlagban 360-an haltak meg Magyarországon. Az idei évben eddig COVID-dal összefüggésben napi 144-en. Május végére becslésem szerint ez fel fog emelkedni napi átlag 200-230 közé. A tavalyi második féléves adatok szerint a többlethalálozás közel 50%-kal nagyobb volt, mint a hivatalos COVID halálesetek száma. (Nem csak nálunk, a világon – szinte – mindenhol). Azaz

nagyságrendileg másfél-kétszer annyian halnak meg ebben a pár hónapban Magyarországon, mint az elmúlt öt év átlagában. És erre mondja 36%, hogy a halálozási arány jó vagy nagyon jó.

COVID előtt előfordult (és remélem, hamarosan újra lesz ilyen), hogy társaságban néztem focimeccset. Megdöbbentő néha számomra, hogy mennyire egyértelmű helyzeteket tudnak az egyik vagy másik csapatnak vérmesen szurkolók másként megítélni a saját “nézőpontjuk” szerint. Ami valójában nem nézőpont, legfeljebb a vágy, ahogy látni szeretnének egy-egy helyzetet. Különösen a mostani videóbírós időkben. Sok szabálytalansággal nincs így, de a leshelyzetet teljesen egyértelműen el tudja dönteni a videóbíró szerintem. Pontosan ki lehet kockázni, hogy egy adott helyzet les volt-e vagy nem. De még azt is hajlamosak máshogy látni az elfogult szurkolók. Félreértés ne essék, semmi bajom azzal az érveléssel, hogy rossz a les-szabály, vagy “igen, de” az előző támadásnál meg nem fújta le a szabálytalanságot a bíró.

De a les az les. A katasztrófa az katasztrófa.

1982. Spanyolország, foci VB elődöntő. Harald “Toni” Schumacher a német válogatott kapusa letaglózza a gólhelyzetben kilépő francia védőt, Patrick Battiston-t. Videóbíró még nincs, de aki látta tv-ben, megismételve párszor, nem mondhatott mást, mint hogy kiállítás jár(t volna) érte. Nem azért mert szándékos volt (bár lehet). Nem igaz, hogy ettől Schumacher rossz kapus. De abban, hogy az kiállítást ér, nem létezik más nézőpont.

Vajon a semleges nézők hány százaléka mondta a fenti szabálytalanságra, hogy “áááá, hozzá se ért”. És a német szurkolók közül? Harminchat? Lehet. De hogy mondhatja erre bárki is ezt?

Lehet, hogy nem látta a meccset. Csak olvasott róla a német közmédia honlapján, ahol mondjuk azt írták, hogy “Schumacher kimozdulását követően Battiston megsérült és le kellett cserélni! A mérkőzés egészében Schumachernek nyolc nagyszerű védése volt, nagy szerepe volt a továbbjutás kiharcolásában.”

Vagy nekiugrottak francia ismerősei, hogy olvasták a quatre-quatre-quatre.fr híroldalon, hogy Schumacher reggelente vért iszik, három nappal a meccs előtt már a francia játékosok fejére dobált darts tűvel, és maga is beismerte hogy hónapok óta edzett erre a karate-rugásra. A német kolléga meg “kicsit” deffenzív lett…

Még egyszer: nem állítom, hogy Schumacher gyilkos és szándékosan rúgta le a franciát. Nem mondom, hogy a bíró csaló, mert nem állította ki a kapust. Azt állítom, hogy objektíven nézve kiállítás járt volna a megmozdulásért. Ez nem nézőpont kérdése.

És nem állítom, hogy minden ilyen fekete-fehér. Távolról sem. Amikor Maradona gólt fejelt Isten keze segítségével, az szabálytalan volt kétségtelenül, de megítélés kérdése, hogy zseniálisan szemfüles vagy sportszerűtlen megmozdulás volt-e. Ha egy teniszező rendszeresen töri meg ellenfele lendületét azzal, hogy sérülésre hivatkozva ápolást kér, arra lehet mondani hogy nem sportszerű, de azt is, hogy kihasználja a szabályok adta lehetőséget. És ezek a példák aztán tényleg a végtelenségig sorolhatóak. Sőt, szerintem a különböző nézőpontok, és árnyalatok széppé, gazdagabbá teszik az életünket. Általában.

Sokadik posztom már a koronavírussal kapcsolatban. Azt is leírtam már, hogy számíthatunk a pandémia nagyon sok pozitív hatására is hosszú távon, vagy hogy a pandémiás helyzet bizonyos változásokat a világban felgyorsíthat, vagy korábban adottságnak elfogadott körülményeket változtathat meg.

És azt szeretném, ha ez is ilyen lenne. Hogy ráébrednénk, hogy nem szurkolhatunk annyira elvakultan a csapatunknak, hogy a legegyértelműbb szabálytalanságukat sem ismerjük el. Hogy nem szurkolhatunk annyira egy csapat ellen sem, hogy ne mondjuk azt a forduló góljára amit az a csapat lőtt, hogy “na, ez szép volt!”. Nem kell örülni neki persze, de elismerni.

Nézőponttól függetlenül.

Azt még nem látom magam előtt, amikor a Fradi pályán odasétálok a “B” közép elé és udvariasan elmagyarázom nekik, hogy “Kedves Uraim, kérem revideálják álláspontjukat, és kérjenek elnézést a játékvezető sporttárstól, ugyanis a televíziós visszajátszás alapján rekonstruáltam, hogy a Ferencvárosi TC középhátvédjének bal lábfeje a labdát nem, de az Újpest FC színesbőrű játékosának sípcsontját (tibia) érintette! Köszönöm figyelmüket, további jó szurkolást!”

De magunkat igenis trenírozhatjuk, hogy van olyan helyzet, amiben nem az üléspont határozza meg az álláspontot! Félreértés ne essék, az üzenet nem a 36%-nak szól. Más esetben a mostani 64%-nak torzul(hat) a valóságérzékelése.

A Parlament fényei az éjszaka kivilágított Budapesten lélegzetelállítóak, ugye?

A szivárvány színei egy kiadós nyári zápor után szemkápráztatóak, nem?

Orvosaink és segítőik emberfeletti munkája ebben a helyzetben megsüvegelendő, egyetértünk?

Törőcsik Mari, Benedek Tibor vagy Igaly Diana halála a végletekig elszomorít, igaz?

Ülés-, állás- és nézőponttól függetlenül.

Mi lenne, ha minél több ilyen közös nézőpontunk lenne? Mókára fel!