A pápamobil defektje

Múlt héten egy rettentő hangulatos családi túra után (Uppony – Lázbérci víztározó) hazafelé tartva Bükkmogyorósd határában belehajtottam egy méretes kátyúba. Defekt azonnal. Pótkerék nincs a kocsiban, egy ilyen sérülést nem lehet a tartozék gyorsjavítóval kezelni, autómentőt kellett hívni. Minden rendben ment, de nem nagyon gyorsan, három órát töltöttünk a falu szélén az út szélén álló kocsiban üldögélve. A körülményekhez képest jól telt, beszélgettünk, olvasgattunk, kütyüztünk. A 2508-as számú út forgalma nem hatalmas, de azért mondjuk átlagban percenként egy autó elment mellettünk. Az száznyolcvan autó. Volt köztük kettő, amelyik meg is állt mellettünk, és nagyon segítőkészen megkérdezte, hogy tudnak-e valamiben segíteni. Talán ezt olvasva sokan felszisszennek magukban, milyen szomorú, hogy csak ketten álltak meg. De nem erről szól ez az írás. Én magam sem nagyon állnék meg egy vészvillogózó BMW mellett fordított esetben…

A két autó vezetője megállt mellettünk, lehúzták az ablakot, és én már kérdésük nélkül tudtam is nekik mondani, hogy minden rendben, úton a segítség, de köszönöm, hogy megálltak. És mosolyogva továbbhajtottak. Azt éreztem, hogy ezektől a megállásoktól jobban lettünk. Mi is, és meggyőződésem, hogy ők is.

Nagyböjt van. Ferenc pápa ezt írja a böjt kezdetén szokásos üzenetében:

“A nagyböjt folyamán figyeljünk jobban arra, hogy »biztató szakkal szóljuk, amelyek bátorítanak, erőt adnak, vigasztalnak, előrelendítenek, és ne olyan szavakkal, amelyek megaláznak, elszomorítanak, bosszantanak és semmibe vesznek«. Ahhoz, hogy reményt önthessünk másokba, néha elég egyszerűen »kedves embernek lenni, aki félreteszi saját gondjait és teendőit annak érdekében, hogy figyelmet szenteljen, mosolyt ajándékozzon, biztató szót szóljon, teret adjon a meghallgatásra az általános közöny közepette«.” 

Lehet, hogy a pápamobil is defektet kapott valamikor? Ők, abban a két autóban valószínűleg nem olvasták az üzenetet. De “egyszerűen csak kedves emberek tudtak lenni.” Egyszerűen hangzik, de mégis milyen nehéz. Próbáltam magamnak sorba rendezni, melyik tanácsot a legkönnyebb megfogadni, és mi az amelyikre igazán fontos magam emlékeztetni vagy magamra erőltetni. Jön az én nehézség sorrendem a fenti pápai jó tanácsok betartásában. (A poszt persze nem rólam szól. Csak az önreflexióról. Ha érdemesnek tartod, Te is vedd számba magadban, hogy melyik megy könnyebben és miben kell fejlődnöd, megerőltetni magad.)

Ideális esetben nem tűnik nehéznek nem megalázni, nem semmibe venni másokat, bár nem állítom, hogy akár szótlanul, egy nézésem, gondolatom miatt ne érezhette volna akár ezt is a környezetemben egy-egy ember. De azért ezzel rendben vagyok, köszi.

Dale Carnegie mondását sokszor hallottam már idézni: “Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek sincs nagyobb szüksége a mosolyra, mint annak, aki már nem tud mosolyogni.” Mosolyt ajándékozni igazán különleges! Nem kerül semmibe, de mégis milyen értékes. Az esetek többségében ráadásul önkéntelenül visszamosolyognak az emberek, és máris megtérült egy kicsit a befektetésem. Pipa!

Ne szomorítsd el! – Ez már odafigyelést igényel. Van épp elég okunk a szomorúságra, érdemes arra odafigyelni, hogy akarva-akaratlanul mi ne tegyünk hozzá környezetünk szomorúságához. Nyilván inkább akaratlanul, de tudom hogy okozok szomorúságot. Ebből egy alkalom is sok. Elkerülhetném!

Ha bátorításról, erőt adásról van szó, adja magát a sportolás analógia. Futás közben milyen sokat segít szeretteink szurkolása, ugye? Vagy a gyerekek példája. Ha Márk elbizonytalanodik, elkedvetlenedik valami kapcsán, próbálok erőt adni neki, bátorítani. Néha könnyebb, máskor nehezebb észrevenni, mikor jön jól a támogatás. És igen, mindenki igényli, mindenkinek jól esik, és mindenkinek segít. Vagy inkább igényelné, jól esne, segítene.

Ha egy evidensen komoly erőpróba közben van a másik, főleg ha látszik, hogy fárad, vagy ha láthatólag elbátortalanodik, nem nagy csoda, ha eszembe jut bátorítani. De bizony ugyanilyen hasznos lehet a hétköznapok hajtásában is előrelendíteni, bíztató szót szólni. Ilyenkor biztosan nem jön ösztönösen, meg a radarok sem jelzik, hogy most itt az ideje bíztatni. Pedig épp elég nehéz mindannyiunknak a mindennapok küzdelme (különösen most), hogy legyen érkezésünk erre odafigyelni. Minden nap. Jó volna.

Elkerülni, hogy bosszants valakit, nem is olyan egyszerű. Egész apróságokkal is könnyen lehet. Én leginkább azzal tudom magamban tudatosítani, hogy én mennyire bosszanthatok másokat, mikor azon veszem észre magam, hogy apróságok mennyire tudnak bosszantani engem. Egy apró szokás, egy-egy önkéntelen reakció, vagy néha csak a reakció, az odafigyelés hiánya. Gondolom, nem csak velem fordul elő.

Sokan, sokszor szorulnak, szorulunk vigasztalásra. Mindenkit érhet komoly veszteség, vagy csak nehezen talál rá a boldogság. Esetleg vesztett a kedvenc focicsapata a hétvégén, vagy épp hosszabb ideje rosszul sülnek el a dolgok. Ilyenkor egy barát, egy társ könnyen nyújthat vigaszt egy mondattal, egy öleléssel vagy csak a jelenléttel. A kérdés, amit fel kell tennem magamnak, hogy tudom-e, mikor igényelnének szeretteim vigasztalást. Ott vagyok akkor? Vagy “Majd visszahívlak!”?

Számomra a legnagyobb feladat a fenti felsorolásból egyértelműen: teret adni a meghallgatásra, figyelmet szentelni a másiknak. Pedig (vagy talán épp azért, mert) ez a legkevésbé aktív tevékenység. Nem kell több, csak félretenni saját gondolataimat és teendőimet és hallgatni. Na, de hát ez is épp elég!

Én az idén újra böjtölök. A böjt a lemondásról szól. Arról, hogy egy időre félreteszünk számunkra fontos dolgokat. Itt az idő, hogy az emberek “félretegyék saját gondjaikat és teendőiket”, hogy elfelejtve azokat egyszerűen “kedves emberek legyenek” és ezzel “reményt önthessenek másokba”.

Mikor lehetett erre nagyobb szükség, mint mostanában?

Mi lenne, ha félretennénk? Mókára fel!