Tá-ti-ti-tá-szün

Szoboszlai Dominik alapember lett a Liverpool-ban. Több poszton bevethető, látványosan jól sikerült a beilleszkedése. Úgy tűnik, jó a kapcsolata az edzővel és a világsztár csapattársakkal is. Könnyednek tűnik a játéka, magától értetődően stabil tagja a világ egyik legjobb klubjának.

Nemrég voltam Presser Gábor koncertjén. Az életműve valamennyi szakaszaiból játszott, és a slágereket hallgatva, olyan evidensnek tűnt az LGT, Katona Klári vagy Ruzsa Magdi sikere. Előadók, akiket mindenki ismer, slágerek, amiket mindenki dúdol. Néha csak egy zongora a maga természetességével, néha egy komplett zenekar, annak egyszerű harmoniával. Néha csak Pici bácsi búgó hangja. Ami

sima, és soha, senkit nem zavar

Olvasom hónapról hónapra a Forbes magazint. Tizenkét évesek lettek, most már évente több rendezvény, egy Business Club és napi hírlevél is a portfolió része. Pár hónapja egy podcastot is indított a főszerkesztő, Zsiborás Gergő. Tizenkét év után olyan természetes része már a hazai nyílvánosságnak, véleményformálókká váltak, jól olvasható/hallgatható, a maga könnyedségével irányt mutató médium. Erre volt predesztinálva, mondhatjuk. Modhatjuk?

Született tehetségek vagy akár zsenik, akiknek könnyedségükből fakadó, magától értetődő, elrendeltetett a sikerük szakmájukban?

Egy frászt!

Utólag tűnhet így. Talán még egy-egy epizód, meccs vagy koncert közben is lehet ez az érzésünk. De valójában ez korántsem az.

Bármennyire is könnyednek tűnik, bármennyire is magától értetődő az eredmény, valami kivételes dolog van mögötte. Extra talentum, kivételes tehetség, szuperképesség.

A héten egy hazai cégcsoport 35. születésnapi rendezvényén voltam. A végső tulajdonos a rendszerváltáskor alapította a cégcsoportot, azóta iparágakon átívelően értek el sikereket. Nőttek a cégek, terjeszkedtek a régióban, bővítették tevékenységüket, javítottak jövedelmezőségükön, nyertek díjakat. A sikereket értékelve az alapítót egy korábbi munkatársa szuperhősnek titulálta.

Ő lett W-Man

Szuperhős, mert bár az ő esetében is, – ahogy G. fogalmazott – elrendeltetettnek tűnik a három és fél évtized sikere, evidensnek tűnik a cégcsoport piaci és pénzügyi helyzete a mából nézve, ők, akik közösen élték át ezt az időszakot, pontosan tudják, nem volt ez ennyire sikerre ítélve, milyen egyedi hozzáállás, milyen elkötelezettség kellett a sikerek eléréséhez. Pestiesen szólva:

Nem a legyek hordták össze.

Ehhez szuperhős kell, ehhez szuperképességek kellenek. Nem tudom, mi lehet Szobo, Pici bácsi vagy Gergő szuperképessége, de hogy van nekik, az biztos. Ez emeli ki őket közülünk.

W-Man több szuperképessége is szóba került a rendezvényen.

Például a tisztességes munka. Mindkét része hangsúlyos. Tisztesség és munka. Sajnos nem evidens egyik sem. Pláne nem volt az a rendszerváltás idején. Ment ez, megy ez tisztesség nélkül is. Ment ez, megy ez kemény munka nélkül is.

Megbízhatóság és alázat. Nekem mindkettő nagyon kedves. Bizalom egymásban, ezen keresztüli megbízhatóság kell(ene) legyen az üzleti élet alapja. Emelett alázat a feladatok iránt. Bármennyi siker után is elfogadni helyünket a világban és kellő szerénységgel állni az újabb kihívások elé.

Hit az emberekben és csapatmunka. Többezer ember fordult meg a cégcsoportban a harmincöt év alatt, és bár az alapító erős egyéniség (aki ismeri, ez még egy kicsit “undestatement” is), mindig is arra helyezte a hangsúlyt, hogy milyen embereket gyűjt maga köré és hogy milyen csapatot kovácsol belőlük.

Ezek mind fontos, de kissé (nagyon) elcsépelt szuperképességek. W-Man egy olyat dolgot is kiemelt beszédében, amiről talán kevesebbet hallunk.

Ütemérzék

W-Man atléta volt. Hosszútávfutó. Ahogy elmondta, a verseny nem a rajtnál dől el, nem is az ötödik, tizenötödik vagy huszonötödik kilométeren. Fontos a gyorsaság és a kitartás. De kell hozzá ritmusérzék. Jókor ritmust váltani, amikor a versenytársak nem számítanak rá. Visszavenni a tempóból, és utazni a mezőnnyel, amikor az is elég. Eltalálni mindig a helyes ritmust. Mindennek rendelt ideje van.

Tudni az üzleti életben, hogy mikor van itt az ideje a megőrzésnek és az eldobásnak.

Mikor a hallgatásnak és mikor a beszédnek.

Mikor a rombolásnak és mikor az építésnek.

Ehhez kell ritmusérzék. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Mikor érdemes csak meghallgatni a kollégádat, és mikor kell neki határozott iránymutatást adni.

Mikor kell kiállni az igazadért és mikor elengendi a küzdelmet.

Beleadni apait-anyait, a maximális eredményt hajszolni, máskor lazítani, inspirálódni, erőt gyűjteni.

Ahogy futásnál is az jut talán elsőre eszünkbe, hogy a jó ütemérzék azért fontos, hogy mikor kell az embernek tempót váltani, “robbantani”, az üzletben is az tűnik a legevidensebb analógiának, hogy mikor kell valamire ráugrani, mindent beleadni. Pedig legalább ilyen fontos az elengedés jó ütemét megtalálni. A harmincöt év sok kudarcot is hozott. Jó pár rossz döntést, amelyeknél az az igazi kérdés, hogy mikor ismeri fel az ember és mikor képes elengeni dolgokat.

Végül talán a legfontosabb. A kivárás.

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. […] Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erôvel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Márai Sándor

Meggyőződésem, hogy a sikeres, tehetséges, sokra hivatott emberek számára az egyik legnehezebb kihívás. Mert a tétlenség nem a műfajuk. A várakozás passzivitást jelent szerintük. Pedig ez nem passzivítás, sokszor ez a stratégiai ttürelem kell a sikerhez. Evidens példa lehet a tőzsde, nem elég tudni, hogy mi érdemes venni. Tudni kell, hogy mikor érdemes veni!

Az ütemérzék fontos. Szobonak egy csel kivitelezésénél, Pici bácsinak a tökéletes hangzáshoz, Gergőnek egy jókor feltett kérdéshez.

W-Man-nek és sokaknak az üzleti sikehez. Az ütemérzék nem adottság. Fejleszthető.

Mi lenne, ha fejlesztenéd? Mókára fel!