Beszélnünk kell!

A legújabb Forbes címlapján Gazsi Zoltán, azaz gazsizoli. Sikeres cégvezető, az elmúlt években a közösségi médiában és különböző rendezvényeken számtalanszor láttam, influenszerré vált. Bármennyire is nem szeretem (szerintem ő se szereti) a szót, influenszer. Mert befolyásol – szerencsére – sokakat, tanít az élettörténetével, gondokodásmódjával és viselkedésével. Ha nem lenne (vagy nem az?) túl magasztos a szó, azt mondanám, tanítómester. A keleti kúltúrákban, aminek gyökereivel nagyon sokat foglalkozik is, biztosan annak mondanák.

Volna oka nem optimistának lenni, életereje mégis beragyogja a környezetét folyamatosan. Tudatosan és következetesen építi a személyes márkáját. Az én ízlésemnek ugyan néha már túl erősen, de ha onnan nézem, hogy mit tanít, azt kell mondjam, nem lehet túl erősen.

Minél több emberhez jut el, ez a világ annál jobb lesz.

Nemrég jelent meg könyve. EmberszemlÉLET. Nagyon frappáns a cím. Kár, hogy nem én találtam ki. Nem olvastam még, de már megvettem, nemsokára következik. A történeteivel, a könyvével örökséget hagy.

Volt már alkalmam vele személyesen is beszélgetni, ez alapján is kiderült nekem, mennyire értékes ember, mennyire világlátott és mennyire nyitott a világra. Olvasott és rengeteg energiát fordít önfejlesztésre. Példát mutat, értéket közvetít.

Nem szeretném magam Zolihoz hasonlítani.

De hiszek benne, hogy befolyásolhatok másokat, tehát influenszer lehetek. Hiszem, hogy jobb hellyé tudom tenni a világot. Fontos nekem, hogy örökséget hagyjak. Hiszem, hogy sok mindennel én is példát mutatok. És célom, hogy értéket közvetítsek. Itt a milenneha-n is.

Mentorként veszek részt egy mastermind csoportban. (A mastermind egy módszertan, amiben egy csoport tagjai dilemmáikat, kihívásaikat oszják meg egymással, ami körül egy beszélgetés alakul ki, kérdés-válaszokon, felvetéseken, tanácsokon keresztül kap segítséget az érintett.) Ez egy fiatal vezetőkből álló csoport, az én szerepem inkább “külső” mentor szerep, mégis évről évre én is hozok egy saját kihívást a csoportba. Az idén azt a hosszabb távú dilemmámat vittem hozzájuk, hogy szeretnék én is még nagyobb (nem szakmai) hatást gyakorolni, és mit kell tennem ehhez.

Büszke vagyok rá, hogy milyen sokan olvassátok ezt a blogot. Van lehetőségem ilyen-olyan alkalmakon előadást tartanom, kerekasztal beszélgetésekeen részt venni, és ott gondolataimat megosztani másokkal. A bankban a kollégáim felé is tudom közvetíteni azokat. Néha posztolok a LinkedIn-en is ezt-azt.

De vajon hívnak-e X év múlva engem, Szabó Balázst, és nem a CIB Bank vezérigazgató-helyettesét beszélgetni, előadni? Itt a blogon magam jelenek meg, nem a pozícióm. Ennek kapcsán hangzott el az a félig vicces ötlet, hogy lehetnék “milennehabalázs” és egyébként innen jutott eszembe gazsizoli is.

Lesz egyszer milenneha könyv esetleg?

Készülök a Forbes címlapra a milenneha-val? (@Galambos Marci, várom a hívásod! Pláne, hogy a fenti kép is copyright-os.) Elkötelezett vagyok ezen célok felé? Kész vagyok az útra, ami ezekhez vezet? Nekem való ez? Hajlandó vagyok elég energiát szentelni ennek? Megteszem a szükséges proaktív lépéseket ezek felé? Ismerem és elfogadom az út nehézségét? Félek a kudarcától? Meg van a történetem? Mi tartott eddig vissza? Mi tart most még vissza? Ütközik ez a szakmai életemmel? Vállalhatok ilyen szerepet a munkám mellett? Időben beleférne? Fontos ez tényleg nekem? Ilyenek kérdések mentén mélyültem el ebben a témában.

Ide csak részben hoztam amiatt, amit sok-sok évvel ezelőtt egy trénertől hallottam:

“Ha van valami nagyravágyó terved, mondd el minél több embernek! Így nő az elköteleződésed a terved iránt, és kaphatsz nem várt segítséget is környezetedből a megvalósításhoz. Így nagyobb eséllyel fogod elérni végül a célt.”

Inkább azért, hogy kihangosítsam:

Nem vagy(unk) egyedül!

Több mint tizenöt éve vagyok felsővezető. Sok fórumon “osztom az észt”, fejlesztem magam folyamatosan, olvasok és podcast-ot hallgatok önfejlesztésről és pszichológiai témákban, inspirációt gyűjtök és tanulok előadásokon. Aztán elmegyek egy társaságba hét fiatal vezető közé. Ahol a legidősebb résztvevő is tíz évvel fiatalabb nálam, többen a gyerekeim lehetnének. Bő egy órát töltünk egy kihívásommal és tűpontos kérdésekkel, egy-egy bátor ötlettel kilométereket mozdítanak előre az utamon, amerre haladni szeretnék.

Jártam coaching-ra az idén, ott is rengeteg segítséget kaptam. Minden alkalom előtt átgondoltam, hogy milyen témát szeretnék ott feldolgozni. Többször is úgy indultam neki, hogy van témám, de nem biztos, hogy nagyon fontos valójában, nem is garantált, hogy egy coaching során jól feldolgozható lesz a téma, és bizonytalan voltam, hogy hasznosnak fogom-e érezni a beszélgetést. Aztán minden alkalommal, ahogy igazán mélyre mentünk és/vagy a felvetésem kapcsán eljutottunk más, összefüggő, releváns témához, akkor éreztem meg, miért is volt jó az adott témáról beszélgetni, gondolkozni. Fejlődtem általa. A coaching a kérdezés művészete, mondják. Sokan ezért is elutasítóak vele szemben. Mert hogy valójában magától jut el az ember egy-egy megoldásig. De a kulcs itt (is) a jó kérdésekben rejlik. A Rád irányuló figyelem, a külső perspektíva, a megkérdőjelezés. És a könyörtelen “marcangolás”. Egy jó coach nem enged egy témát vagy választ addig, amíg nem érzi, hogy megfelelő, valós, őszinte eredményre jutott.

Olvashatsz menedzsment könyveket, hallgathatsz érdekes podcast-okat, járhatsz konferenciákra. Gondolkodhatsz Magadról. Még írhatsz is blogot. Nagyon hasznos. De a külső nézőpontot Magadról ezekben nem kapod meg. Jó eséllyel a “könnyebb utat” választod, az evidensebb választ fogod Magadnak adni. Nem félelelmből, nem tudatosan. De ha van egy első válaszod egy kérdésre, nem egyszerű megkérdőjelezni azt és tovább keresni a megoldást. Ha egyedül vagy. De a jó hír, hogy van segítséged.

Egy önfejlesztésben nagyon erős felsővezetőt hallottam nemrég arról beszélni, szerinte elengedhetetlen szakemberhez, terápiára járni. Akár csoportosra, vagy pszichodrámára. Ezek egyre népszerűbbek. Sokan mégsem vállalják. Mert félnek tőle, hogy mélyre megy. Túl mélyre megy. Jogosan, mert van rá esély, hogy fájni fog. Szerintem is. Én sem vágtam még bele (a szakmai coaching-on túl). És bár magamnak azt mondom, hogy azért mert nem látom szükségét, Neked elárulom, hogy talán inkább azért, mert félek.

Ha még Te sem tartasz ott, hogy ebbe belevágj, akkor is van segítséged. Beszélgess! Oszd meg dilemmáidat, problémáidat, kihívásaidat másokkal! Mastermind-ban, vagy csak úgy. Pároddal, családoddal, barátaiddal. Velem, bárkivel. Hogy nem értenek a munkádhoz vagy az adott kérdéshez? Nem baj, majd “csak” kérdeznek és garantálom, hogy haladni fogsz az utadon.

A kihívásod nem titok, amiről senki nem tudhat. Nem szégyellnivaló, amiről ciki beszélni. Egy lehetőség Számodra, hogy ha előrelépsz benne, teljesebb, boldogabb leszel. És ha beszélsz, beszélünk róla, biztosan előbbre lépsz benne. Beszélnünk kell!

Mi lenne, ha beszélnénk a kihívásaidról? Mókára fel!