Ők is jól döntöttek

Tavaly év év végén írtam itt egy posztot: Nem mindenáron nyerni.

A kezdetén említett rúdugró példa (megosztott aranyérem a budapesti atlétikai világbajnokságon) miatt veszem elő újra a témát.

Történt, hogy a párizsi olimpai férfi magasugrás döntőjében megismétlődött a “döntetlen” állás. A két legjobb ugró pontosan ugyanúgy állt, amikor mindketten háromszor leverték a 238 cm-es magasságot. Nem elhanyagolható körülmény, hogy ugyanez történt szintén a férfi magasugrásban az előző olimpián, Tokióban, és ott a két akkori ugró az én “hőseimhez” hasonlóan a megosztott arany mellett döntöttek.

Hamish Kerr (Új-Zéland) és Shelby McEwen (USA) máshogy döntött.

“A nap végén mindannyian bajnokok akarunk lenni, és az egyetlen tiszteletteljes dolog az, ha egy bajnokkal távozunk.”

Mondta a végül ezéstérmes amerikai

“Még egy ezüstre is büszkébb lettem volna, mint a megosztott aranyra”

Nyilatkozta a győztes

V.ö. a nyilatkozat tavalyról:

“Megértem, hogy az emberek mindenképpen győztest akarnak látni, ez a sport része. […] Meggyőződésem, hogy nincs szükség a mindenáron nyerni akarásra ahhoz, hogy valaki bajnoki mentalitással rendelkezzen.”

Akkor most kinek van igaza? Ez elgondolkodtatott.

Közel nyolcszázan olvasták el a fent említett posztot. A kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében gondoltam, hogy meg is írom.

Intuíció vagy tudatos döntés

A győztes új-zélandi utólag azt nyilatkozta, hogy már korábban gondolkodott rajta, mit csinálna ha olyan helyzet állna elő, mint Tokióban. Nem nagyon hiszem, hogy a rúdugró hölgyek Budapesten, vagy Tamberi és Barsim Tokióban előre elgondolkodtak volna ezen a kimeneten. Kerr viszont megtette. Lehet hogy ha nem teszi, csak a pillanat hevében dönt, nem így tett volna. Sokszor mikor készülök egy-egy meetingre a bankban, előre átgondolom a kérdéseket, lehetséges érveket, meggyőzési stratégiát alakítok ki. Aztán néha egész más ötleteim jönnek menetközben, amelyek sokszor egész új irányt szabnak az én gondolataimnak és a beszélgetéseknek. Kell a felkészülés, de az intuíciót sem szabad feledni.

Ego

Meggyőződésem, hogy a döntést nagyban befolyásolta az is, hogy az előző olimpián ugyanez lett a kimenet. Ilyen szintű versenyzők (vagy akár művészek) természetes igénye az, hogy különbözőnek, egyediek legyenek. Kerr ezt mondta a győzemelm után: “Nagyszerű érzés volt három éve megélni Tamberi és Barsim nagy pillanatát, de én másképp akartam hozzátenni a magamét a sportörténelemhez”. Itt tehát nem is a győzelemről van csak szó, hanem magáról a tényről illetve az attól való félelemtől, hogyha ők is megállapodnak, azzal csak ugyan olyanok lesznek, mint a korábbi győztesek. Ki kell tűnni! Ki kell tűnni? Fontos igény, belső motiváció ez. Ha őszinte vagyokmagammal, biztos sok döntsemet befolyásolta nekem is már ez az indíttatás. De azért óvatosan vele! Valószínűleg sok híres utolsó mondatot indított el ez a gondolkodásmód!

Ellenfél

Nem mindegy, hogy ki van a túloldalon. Nem ismerem ezeket a versenyzőket, úgyhogy ez semmiképp nem róluk kettejükről szól, inkább csak egy általános felvetés. Az a hipotézisem, hogy például Barsim-mal szemben (aki a sportág legendája, többszörös olimpiai érmes) lehet, hogy bármelyikük felajánlotta volna a megosztott aranyat. Kapcsolatainknak múltja van. Pozitív vagy negatív értelemben. Nem, vagy nehezen tudjuk csak függetleníteni magunkat egy adott emberrel kapcsolatos tapasztalatainktól, érzéseinktől. Az ember nem szeret kivételezni, és próbálja döntéseit is a legtöbször a lehető legobjektívebben meghozni, vagy legalább annak beállítani. De nem tudjuk a szubjektumot kivenni belőle. Én legalábbis tudom magamról, hogy döntéseim sokszor nem függetlenek attól, hogy kivel kapcsolatosak. Lehet ez egy vezetői döntés, ahol máshogy döntenél A vagy B esetében, vagy szülői döntés ahol a két gyereked kapcsán nem egyformán mérlegelsz. És ez jól is van így! A “One size fits all” nem működik, el kell kerülni a lehető leggyakrabban. És ez igaz a döntéseinkre is. Nem hangzik jól a “kivételezés”, de más és más aspektusokat kell mérlegelni különböző embereknél. Persze az igazságosság fenntartása mellett!

Taktika

Lehet hogy ez a hétköznapjainkban nem annyira releváns. De ne feledjük, hogy egy ilyen helyzetben, ha az egyik versenyző is úgy dönt, hogy ugorjanak tovább, akkor ugrani kell. Nem derült ki pontosan, melyikük tett javaslatot itt arra, hogy ugorjanak tovább, de simán része lehetett a gondolkodásának, hogy mi történik, ha ő döntetlent javasol, a másik pedig nem fogadja el. Lelki fölénybe kerül a másik egy ilyen helyzetben? Nem kizárt. Egy biztos, fontos döntéseinknél mindenképp szükséges, hogy valamennyi, akár kisebb valószínűségű kimenet következményeit számbavegyük. Milyen reakció(ka)t szülhet, arra milyen válaszaim vannak, és így tovább. De azért csak óvatosan! Nem szabad túlgondolni életünk összes döntését! Néha csak dönts!

Saját kontextus

A korábbi írásomban nagyon határozottan érveltem a megosztott aranyérem mellett. Most ezen téma kapcsán is megerősödött bennem, hogy nem szabad elfelejteni, minden ember saját (vagy akár felmenői) tapasztalatai, korábbi jó vagy rossz döntései kontextusában hoz döntéseket. Amelyek nagyon eltérhetnek az enyémtől. Épp ezért tudni kell elfogadni, ha más más szempontok mentén más másmilyen döntést hoz. Sosem tudhatod, hogy milyen (akár tudalatti) megfontolás van az ő döntése hátterében.

Végsősoron erre jutottam a gondolkodásomban. Hogy anélkül tudom elfogadni, akár egyetérteni a másik döntéssel, hogy korábbi véleményemet (lásd korábbi poszt) megváltoztatnám vagy megkérdőjelezném.

Nem mindenáron győzni. Vagy mindenáron győzni. Is-is. Ki így, ki úgy.

Egy barátom nemrég fontos döntési helyzetbe került a karrierjével kapcsolatban. Új, vonzó álláslehetőséget kapott, amelynek voltak árnyoldalai is. A tanácsomat kérte. Próbáltam a helyzetébe képzelni magam. Nem volt könnyű mérlegelés, végül én azt javasoltam neki, hogy fogadja el az ajánlatot. Pár nappal később hívott, elutasította. Teljes meggyőződésből mondtam neki, hogy

ez is jó döntés.

Aztán elgondolkodtam, hogy ez most milyen reakció volt a részemről. Mint a bölcs rabbi (pedig lett volna még egy pár jó ötletem), vagy csak egy baráti támogatás, hogy ne érezze rosszul magát, vagy egyszerűen csak egy „gerinctelen” alkalmazkodás. Aztán arra jutottam, hogy csak annak elfogadása, hogy az én javaslatom semmiképp nem abszolút igazság, a rendelkezésre álló információkat ki-ki máshogy is értelmezheti. És annak felismerése, hogy egy-egy döntési paraméter minimális változtatása, vagy “átsúlyozása” is már drasztikusan más döntési kimenetet hoz.

Kimenet

Amit még hosszútávon fontos felismerni, hogy a döntés következménye nem feltétlenül vagy egyértelműen igazolja egy döntés helyességét vagy hibáját. Az ezüstérmes versenyző sem okolhatja magát, mert nem tudhatja mi lett volna a kimenet, ha ő megosztott aranyérmet ajánl. A barátom döntését sem fogja minősíteni az, hogy fog-e még a jövőben hasonló ajánlatot kapni. Nina Kennedy Párizsban egyedül lett olimpiai bajnok. Most biztos eszébe sem jut, hogy Budapesten is mehetett volna egyedül az aranyért…

Minden döntés más. Minden döntés jó döntés.

Mi lenne, ha így döntenél? Mókára fel!