Hat hét és egy kicsi

Megint böjtöltem.

Ötödik éve. Mindig más egy kicsit. Hősies dolog ez, legalábbis én annak élem meg. Büszkén mesélem el sokaknak, kapok elismerést, és érzem magam is hősnek.

Január 17-én hirtelen nagy ónos eső hullott a városra. Édesapám 86 évesen elment ebédért a közeli iskolába. Mikor visszaindult, már esett az ónos eső, elesett. Combcsonttörés. Baleseti kórház. Műtét. Több mint két hét ott, utána négy hét az Alsóerdősor utcában, rehabilitáción. Finoman szólva is szuboptimális körülmények között. Hat hét és egy kicsi. Elég komoly lemondással, igazi küzdelemmel. Eközben kezdtem én a böjtöt. Szinte minden reggel a rehabon kezdtem, vittem egy kis kávét Apunak, beszélgettünk egy kicsit. Átalakult a böjtöm. Tudatosult bennem, hogy a böjt lényege is az alázat. Ahogy az ember kezeli, elfogadja a “szenvedését”. Apu egy talán még a magyar viszonyok között is lepukkant épület egy négyágyas kórtermében feküdt. Elhasznált bútorok, szenvedő és nagyhangú szobatársak, minősíthetetlen ellátás mellett. Mondom én. Mert ő nem mondta. Csak tűrte.

Kicsit átértékelem én is a hat hetemet. Hősies dolog? Ugyan! Világgá kürtölni? Nem attól lesz igazán nagyszerű.

Nem mondani. Csak tűrni.

Van az a fájdalom, amitől keservesen üvölteni kell. Van az a hiány, ami szétmarcangol. Van az a szenvedés, amit világgá kell kürtölni. A kérdés, hogy az aktuális fájdalmad, hiányod, szenvedésed ilyen-e. Az én böjtöm nem. Fizikailag biztos nem. Köszönöm, remekül elvagyok 46 napig alkohol, kávé és a főétkezéseken kívüli nassolás nélkül. Nem hiányzik egyik sem a szervezetemnek. Apu példáját követve azt állapítottam meg, hogy mentálisan sem olyan nehéz átkapcsolni a kapcsolót, hogy ne éljem meg óriási lemondásnak ezt az időszakot. Az igazi lecke az, hogy eljutok-e az alázat olyan szintjére, hogy nem érzem magam hősnek, amiért lemondok erről vagy arról. Csak tűrök. Türelemmel.

Nem könnyű az elhatárolás a hétköznapi nehézségekben sem. Rugást kaptam a focin vagy megfájdult a torkom, mert kicsit megfáztam. Kicsit bicegek és jegelem a bokám, esetleg bekapok egy Voltaren-t. Illetve mézet eszem, mentolos cukrot szopogatok és teát iszom. Nem panaszkodom, nem megyek orvoshoz. Tűrök. De! Ha az a rúgás mégsem csak egy kis sérülés, akkor pihentetni kell, vagy akár orvoshoz menni. Ha a torokfájáshoz egy kis láz is társul, már érdemes ágyban maradni, és valami lázcsillapítót beszedni.

Vagyis nem mindig tűrni!

A munkahelyen például kifejezetten azt várjuk el, hogy kollégáink mondják el, ha valahol hibát észlelnek egy folyamatban, jöjjenek jobbító javaslatokkal, mondják el, min lenne érdemes változtatni. Senki sem szereti az öncélú és folyamatos panaszkodást, de a konstruktív kritika megfogalmazása elvárt mindenkitől. Sőt néha még annak is teret adunk, hogy csak kipanaszkodják magukat kollégák, ventillálják ki a megélt nehézségeket. Még akkor is, ha van, amin nem lehet változtatni.

Egyszer hallottam panaszkodni egy ismerősömet: “Egy nagy multinál dolgozom, hatalmas az adminisztráció, minden olyan lassan megy. Minden reggel felhúzom magam azon, hogy a sorompó milyen lassan nyílik, mikor behajtok a mélygarázsba.” Aha! Valós probléma. Ha száz kolléga minden reggel 3 másodpercet elveszít a sorompónál, az egy év alatt két embernapnyi várakozás. Sok? Ki tudja? Attól függ, mi az oka, és miből állna megváltoztatni. De sokkal nagyobb baj, ha ő és/vagy más ezen képes felbosszantani magát. Nap mint nap.

És ezért jó a böjt. Mert megtanít tűrni és türelmesnek lenni.

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Assisi Szent Ferenc imája

Azt merem gondolni, hogy nem állok rosszul a fenti értelemben vett bölcsességgel. Tudom, hogy néha hiányzik belőlem a bátorság. Az idei böjt és benne Apu arra tanított, hogy még mindig van hová fejlődni türelemben, Igazi türelemben.

Negyvenhat napig nem nagy dolog türelemmel tűrni. Nem mindenben, csak amiben tűrni kell. Én abban hiszek, hogy ez ad erőt és energiát arra, hogy amin változtatni kell, változtatni tudjak.

Mi lenne, ha Te is többet tűrnél? Mókára fel!