Az igazság sebe

Dr. Tóth Albert, református lelkipásztor, férj, apa, nagyapa, Berci bátyám, Papó emlékére (1944-2026).

„Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké.”

Dániel 12:3

Hűen, kitartóan fénylett, és sokakat az igazságra vitt.

Igazságra. Az ő igazságára.

Velem nem volt szerencséje. Azt mondta, egyetlen lányának olyan férjet akar, aki:

1. Rendes református ember,
2. Tud kaláberezni, és
3. Szereti a vörösbort.

Katolikus vagyok, azt sem tudom (tudtam), mi az a kaláber. Mondjuk szerencsére a vörösborral pótlom az első két hiányosságot…

Büszke vagyok rá, hogy megszeretett annak ellenére, hogy nem csak a fenti két dologban nem voltunk egyformák. Sok mindenben nem értettünk egyet. Szerintem sok mindenben – bármilyen határozott is volt benne – nem volt igaza. De végtelenül tiszteltem azért a következetességért, ahogy saját értékrendjéhez ragaszkodott és ahogy saját igazát képviselni merte.

Nem tűrte a hazugságot, és ami még nagyobb erény, nem tűrte az igazság elhallgatását sem. Emlékszem számtalan alkalomra, mikor szemlesütve álltunk mellette, miközben fennhangon fogalmazott meg kritikát egy étteremben, vagy mondta el határozott véleményét egy ismerősnek. Végtelenül kellemetlenül éreztük magunkat ilyen helyzetekben.

Pedig ő csak hűen követte az irodája falára is kitett intelmet:

“Inkább az igazság sebe, mint a hazugság békessége”

Nem volt mindig igaza. De hitt a saját igazában és következetesen ki is állt mellette mindig. Erős morális iránytűje volt, amelyet néha talán túlzott magabiztossággal is követett.

Vitte a fáklyát, az ő igazságának fáklyáját.

Meg lehet kérdőjelezni, hogy mindig jó volt-e ez így. Hogy néha nem lett-e volna bölcsebb eloltani, eltenni a fáklyát, mikor talán maga sem volt biztos benne, hogy jó irányba halad-e. Talán többen is fel tudunk sorolni alkalmakat, mikor megtehette volna. De azt a kérdést is fel kell akkor tennünk, hogy ha olykor lekerül az a fáklya, mennyien veszthették el volna el akkor útjelzőjüket.

Irányt mutatott.

És védelemzett.

Bástyaként védelmezte övéit. Családját, szeretteit, rokonait, faluját, nemzetét. Megingathatatlanul állt. Látszólag erős testalkata, karizmatikus kiállása, mély hangja miatt érezhette az ember ilyennek. Tartását azonban nem ez adta, hanem krisztálytiszta belső iránytűje és hite, ami megingathatatlan bástyává tette. Így lett menedék sokaknak nehéz helyzetükben. Ha irányt vesztettek, tanácsra volt szükség vagy csak megnyugvást kerestek a viharok között. Legyen rokon, barát, kolléga, a gyülekezet egy tagja, vagy bárki falubéli, hozzá fordulhatott védelemért. Bástya volt.

Büszke bástya.

Büszke volt a gyökereire, büszke volt múltjára. Büszke volt magára, rangjára, elismeréseire, büszke volt családjára, unokáira, hagyatékára. Volt is mire. Karizmája miatt kevesen mertek neki ellentmondani. Saját tapasztalatból mondom viszont, hogy elfogadta és megértette a kritikát.

A határozott test egy féltve szerető szívet takart.

Féltve szerető gyermekét, féltve szerető férjét, féltve szerető apáét, féltve szerető nagyapáét. Láttam, ahogy édesanyját és anyósát ápolta, segítette élete utolsó éveiben. Ott voltam, mikor ötvenedik házassági évfordulkójukon meghatottan fogadta házasságuk megáldását a méhteleki templomban. Részese voltam, mikor elérzékenyülten áldotta meg a mi házasságunkat az esküvönkön, és láttam unokái keresztelésén a könnyeket a szemében. Négy generáción át ívelő féltő szeretetet árasztó szív.

Ez a féltve szerető szív 2026. február 1-én megállt.

Isten Veled, Papó!

Mi lenne, ha továbbra is követnénk? (Most nincs Mókára fel!)