Márk tizenkét éves. Mikor két évvel ezelőtt cipőt akartunk neki venni, az eladót kérdeztem, hol találom az ő méretét, mire azt válaszolta: “A kiskamasz cipők az emeleten vannak.” Mi van? Kiskamasz? Tízévesen? Azóta már nem is kis kamasz. Lassan felnő.
December elején részt vettem egy budapesti középiskola pályaorientációs napján. A LinkedIn-en talált meg az egyik szervező. Sok megkeresést kapok ezen a csatornán, nagyon kevés szólít meg igazán. Itt a cél nagyon kedves volt a szívemnek, de a levél profizmusa volt igazán meggyőző. Mint később kiderült, jó volt a megérzésem. Nem csak egy jól sikerült levél volt, az egész program egy igazán profin megszrervezett nap volt. A pályaorientációs nap egy átfogóbb kezdeményezés, a Tudáshíd mentorprogram (https://tudashid.hu/) része, amely még csak nemrég indult, de ha így folytatják, komoly jövőt jósolok neki. Három 16-17 éves fiatal kezdeményezése. Nóra, Péter és Máté, minden elismerésem, gratulálok! Igen, a linkek mögött a gyerekek LinkedIn profilja van.
Gyerekek még? Erről szól ez a poszt.
Az én definícióm szerint:
Felnőtté akkor válik valaki, amikor a kifogáskeresést felváltja nála a felelősségvállalás.
A decemberi rohanásban nem volt érkezésem írni róluk, pedig nagyon komoly hatást tettek rám. De nem is bánom, mert tovább érlelődött bennem a téma, miután elolvastam egyikük, Nóra újévi posztját. Úgy fogalmazott:
2024: The year that changed everything – the year I took control of my #future
Az év, amely mindent megvátoztatott – az év, amikor átvettem az irányítást a jövőm felett.
Jó, ha tudjuk, az irányítás a jövőnk felett náluk van.
Sokszor kárhoztatjuk, temetjük az utánunk következő generációkat. Népszerű dolog aggódni a munkaerőpiacra belépő Z generáció, vagy akár a még fiatalabbak viselkedése, attitűdje miatt.
Dolgozom egyre több Z generációssal, mentorálok 30 év alatti vezetőket, és a tapasztalataim alapján kifejezetten nem értek egyet azokkal a vészjósló általánosításokkal, amely ezen generációkat negatív színben tüntetik fel. Négy dolgot emelnék ki róluk, amiben sokkal előbb járnak, mint – ha már általánosítás – mi X-esek vagy Y-osok. Nem vagyok szakértője a témának, ez nem egy generációkutató elemzés. Szubjektív megélés értékekről, amit én tapasztalalok sokaknál a huszas, harmincas (vagy a három fenti fitatalnál már tizenéves) generáció körében.
Tudatosság – Talán nem vagyok egyedül vele, ha azt mondom, hogy elképzelésem sem volt érettségi környékén, hogy mivel is fogok foglalkozni majd. A számokban jó voltam, édesapám sokszor mondta, hogy egyszer még pénzügyminiszter leszek. (Szerintem nem bánja, hogy nem lettem.) Azt látom, hogy a fiatalabb generáció sokkal tudatosabb nálunk. Nem csak a pályaválasztásban, de a jövője alakításában általában. Tudnak hosszú távra előre gondolkodni, fontos nekik a világ alakulása, már most foglalkoznak magasztosabb célokkal is.
Nyitottság – Nyitottak, ami a lehetőségeket illeti. Nem csak 93 ezer négyzerkilométerben gondolkodnak. Készek új dolgokat tanulni, készek új dolgok felé nyitni. Nyitottak más kultúrákra, nyitottak más gondolatokra. Részben adottság, egy nyitottabb világban élnek, részben nyelvi kérdés, teljes természetességgel olvasnak idegen nyelven könyveket, hallgatnak podcastokat. Részben pedig hozzáállás kérdése. Bátran váltanak, kezdeményeznek, vállalkoznak.
Önismeret – Jónéhány éve foglalkozom önismerettel. Korosztályomban talán viszonylag elöl is járok ebben. De úgy érzem, ma már huszonévesen is készek önismerettel foglalkozni a legtöbben. Olvasnak róla, mentorprogramban vesznek részt, coach-csal dolgoznak, terápiába járnak. Nem félnek megismerni magukat. Mondjuk nem független a tudatosságtól. Meg a nyitottságtól.
Felnőttek – Hamar felnőnek. Rengeteg impulzus éri őket már gyerekként. Gyorsabb a világ, gyorsabban nőnek fel. Scherer Pétertől hallottam egy interjúban, hogy mikor középiskolában Szombathelyre kollégiumba került, három hét alatt lett belőle felnőtt. Szerintem ma sokkal korábban és sokkal gyorsabban válnak felnőtté gyerekeink.
És ez jó?
Küllői Péter mondta, hogy ő a gyermeknevelés kapcsán a felnőtt-felnőtt viszony kialakítását tartotta a legfontosabbnak. Sok esetben még kollégáinkat sem vagyunk képesek felnőttként kezelni, nemhogy gyermekeinket. Felhatalmazás, bizalom, nyílt kommunikáció. Készek vagyunk rá egymás között? Készek vagyunk rá gyermekeink felé? Ha belegondolok, akkor ez nagyon is összefügg az előző pontokkal. Akkor fogják magukat megismerni, akkor lesznek nyitottak a világra és akkor válnak tudatossá, ha kellően felnőttként kezeljük őket.
Ez nem egyszerű. Különösen egy világban, amit mi (régebben) felnőttek már nem is igazán ismerünk és értünk. Természetes reakció, hogy a saját bizonytalanságunk, akár félelmeink miatt túlféltjük, túlvédjük gyerekeinket. Minden veszélye mellett is hiszek benne, hogy érdemes felnőttként kezelni őket. Igenis érdemesek rá, igenis élni és nem visszaélni fognak vele.
Nemrég beszélgettem valakivel erről. Azt mondta, hogy ez az én (a mi) buborékunkban igaz csak. Az átlagra nem igaz, sokkal rosszabb a helyzet az általam felvázoltnál.
Lehet. Az én mintám statisztikailag nem reprezentatív, az biztos. De a világ jövőjén aggódóknak talán az is elég, ha a generáció krémjére igazak a fentiek. Ne feledjük Buddha tanítását,
egyetlen gyertya lángja elég, hogy eloszlassa a sötétséget.
És ez ma talán még jobban igaz, mint korábban. Még ha hajlamosak vagyunk is attól tartani, azt érzékelni inkább, hogy a sötétség (ami ugye csak a fény hiánya) terjed ott, nem nehéz belátni, hogy a sokat kárhoztatott közösségi média annak is teret ad, hogy jó példák gyertyaként, fáklyaként irányt mutassanak.
Én a környezetemben sok gyertyát látok. Látványos, hívogató, erős fénnyel.
Szerintem igenis van okunk rá, hogy értékes felnőttként tekintsünk a most felnövő generációra.
Mi lenne, ha úgy néznék rájuk? Mókára fel!
milenneha 