Ott voltunk június 23-án Stuttgartban, amikor Csoboth Kevin 100. percben lőtt góljával 1:0-ra legyőztük Skóciát a labdarugó EB utolsó csoportmeccsén. Eufória. Pár nappal később kiderült, a győzelem nem volt elég, hogy továbbjussunk a csoportból, de az a meccs mégis olyan élményt adott, amit sem én, sem Eme, sem Márk nem felejtünk. A gól után örjöngve ugrottunk egymás karjába, ölelkeztünk, ünnepeltünk. Sose gondoltam volna, hogy üvöltve fogom énekelni, hogy az “Éjjel soha nem érhet véget…”. Részesei voltunk.
Ott voltam tegnap a Bátor Tábor jótékonysági gálavacsoráján. Meghatódva néztük a színpadon a tábori táncot bemutató súlyosan beteg gyerekeket, hallgattuk egy kisgyermekes apukát, ahogy elmesélte családjuk szomorú de mégis felemelő történetét. Ámulva hallgattuk Polgár Juditot, ahogy mesélt arról, amit ő tapasztalt a Bátor Tábor közösségéről. És csodálattal néztük azt a nagyvonalúságot, ahogy sokan licitáltak, adományoztak az alapítvány javára. És licitáltunk és adakoztunk. Részesei voltunk.
Két felemelő példa, aminek élmény volt részesének lenni. Az utóbbi megélése késztetett most arra, hogy átgondoljam, mit is jelent valaminek részesévé válni.
Szép a kertünk, nem?
Pedig csak “néhány” levél.
Megnéztem közelebbről.
Szééééép.
Mondjuk van ilyen is.
Nem is kevés. Beteg, sérült. Távolról sem tökéletes.
De az összkép mégis csodálatos.
A hétköznapjainkban ritkán éljük meg az élet szépségét. A közvelten környezetünk talán nem is annyira szép éppen. Csak néhány többé-kevésbé zöld levél, néhány össze-vissza növő ág. Meg ha egészséges is. Ráadásul sokszor nem az. Gyakran megtapasztaljuk a szomszéd levél sérüléseit, gyengeségeit. És/vagy érezzük, elszenvedjük saját hibáinkat, problémáinkat, betegségünket. Látunk leveleket lehullani. Elkeseredünk. De ha a nagy képet nézzük, ha messziről tekintünk rá, a sok – legtöbbször sokféle – növény együtt már harmóniát, életet, szépséget sugároz. Az élet csodálatos. Részesei vagyunk.
És csak részesei vagyunk.
Nem az én Ria-ria-hungáriám segítette a hálóba a labdát Stuttgart-ban, nem az én adományaim szépíti meg önmagában a Bátor Tábor egy-egy lakójának életét.
Lehetsz a legszebb virág a kertben, a legnagyobb adományozó egy eseményen, lehetsz a vezérszurkoló, a csapatkapitány, sőt akár a gólszerző is a meccsen. De nem Te vagy az egész. Bármilyen sokkal is járulsz hozzá, alázatosnak kell maradnod, meg kell találnod a helyed az egészben.
Alázatosnak maradni, mégis felelősséget vállalni.
A Lavina hópelyhei mind ártatlannak érzik magukat.
Vezető vagyok. Szeretném hinni, hogy komoly ráhatásom van a szervezeti kulturánkra és ezen keresztül sok kollégám és családjuk életére. Kapok sok pozitív visszajelzéseket erre vonatkozóan. Nemrég egy kollégánkkal exit-interjút folytattam. (Mindenkivel, aki úgy dönt, hogy elhagyja a bankot, szervezek egy ilyen beszélgetést. Nagyon tanulságos tud lenni.) M. nagyon pozitív dolgokat mondott, dícsérte a közösség erősségét, a hangulatot, vezetőit. Jól esett. Ugyanakkor azt mondtam neki, hogy új munkahelyére “vigye el ezt a lángot”. Mert a nap végén nem mi vezetők, hanem a munkatársak, a csapat határozzák meg a közösséget. Az egyes levelektől lesz a bokor, a kert olyan szép, amilyen. Persze, fontos a kertész, hogy táplálja, gondozza a kertet, de a lényeg nem ő. Hanem a növények. És annak levelei, virágai.
Ha egy hatalmas, izzó gázgömb lennék, amiben nukleáris fúzió zajlik, nem érezném jól magam. Vagy mégis? Ha egy lennék az augusztusi égbolt egyik ragyogó csillagának, csodálatos lenne. Tudnám, hogy fontos, milyen fényt bocsátok ki. Felelős vagyok az összképért.
Részese vagyok a csodának.
Mi lenne, ha részese lennél Te is? Mókára fel!
milenneha 