Nemversenyszellem

“Az élet minden pillanata verseny!”

Egy barátom mondta ezt sok évvel ezelőtt egy vitorlás kormányánál állva, egy – a többiek számára – békés hajókázás közben. Számára az is verseny volt, épp egy német nyugdíjas pár hajójával vívott ádáz küzdelmet. Sz. ilyen alkat. Sokra is vitte az életben, sikeres üzletember.

Nemrégiben én egész mást tanultam ugyanott. Életemben először részt vettem az Ultrabalaton.

211 km futás csapatban a tó körül. Rám 25 km jutott két részletben, az edzettségi állapotomhoz képest nem volt nagy teljesítmény. Úgyhogy a poszt nem a teljesítményről, nem a határaink feszegetéséről, és nem is a futás öröméről fog szólni. Nem is arról, hogy milyen profin volt megszervezve a verseny, vagy milyen remek hangulat volt.

Hanem arról, hogy az élet nem verseny. Nem verseny másokkal.

Azt olvastam, több mint 30 000 ember vett részt az UB-n. Mi tizenhárman voltunk ott, szinte percre pontosan 23 óra alatt futottuk körbe a tavat. Nem egy gigantikus versenytempó, a lényeg sokkal inkább az hogy mindenki hozzá tegye a magáét, kialakuljon és erősödjön egy közösség, Hogy bíztassuk és segítsük egymást. Már a készülődés maga, a távok felosztása, a logisztika megszervezése imádnivaló volt. Aztán maga a futás körüli szevezkedés, váltópontokhoz szállítás, frissítés, napközbeni sütés-főzés, és a célba egy közös befutás. Szuper élmény! Ebben a nagy csoda nincs, természetes hogy csapatban belül ilyen a hangulat, természetes hogy egymást segítjük.

De nézzük a teljes mezőnyt!

Vannak egyéni indulók (én továbbra sem tudom értelmezni ezekett az ultra távokat, de minden elismerésem minden egyéni indulónak), a leggyorsabb futó tizennyolc óránbelül teljesítette a távot. A mezőny vége közel kétszer ennyi idő után futott be. Könnyű belátni, hogy közülük minden célba érkező nyertes. Sőt mindenki, aki képes volt feszegetni a saját határait. Hallani arról is sok történetet, hogyan támogatják egymást ezek a futók, hogyan segítenek átlendülni egymásnak egy-egy holtponton. Néhány jó szó, egy jótanács, egy kis frissítő-ital vagy valami étel. Bármi, amivel az “ellenfeledet” segítheted.

Csapatban edzettségtől függően különböző kategóriákban lehet indulni, kettő és 13 fő között bármekkora csapattal lehet nevezni. Sőt, bár alapból folyamatos futásról szólt a verseny, most már úgyis lehet nevezni (ha az éjszakai futás nagyon komfortzónán kívül van), hogy két szakaszra bontva, két nap alatt teljesíti a csapat a távot. A lényeg, hogy ott lehess, részese lehessm, tedd próbára magad, feszegesd a határaid. Viszont ennek következtőben 48 órán át folyamatosan megy a futás a tó körül. A rajtidőpontok is egymástól elcsúsztatva, így ha akarnád sem tudod, hogy egy másik csapathoz képest éppen hogyan állsz. Akit megelőzől, lehet, hogy összességében sokkal jobban áll nálad, aki Téged megelőz, simán lehet lemaradva időben csapatban.

Biztos vannak a mezőnyben, akik komoly versenyt vívnak. Őszintén szólva azt sem tudom, a váltókban hirdetnek-e egyáltalán győztest. Az igazi versenyt itt mindenki saját magával vívja. Ami lehet verseny a másodpercekért, hogy minél gyorsabban tudj futni. Lehet verseny a méterekért hogy minél többet tudj futni. És lehet verseny a dopaminért, hogy minél jobban élvezd. Ami persze már nem is verseny. Bennem általában van versenyszellem (ha nem is annyi, mint Sz-ben), de itt azon veszem észre magam, hogy ha bárkit megelőzök is, odaintek neki, tapsolok vagy bíztatom néhány szóval. Ha bárki megelőz, eszembe sem jut utánaiíramodni vagy hozzá mérni magam.

Nem ellenfelek. Versenytársak. A hangsúly összetett szó második tagján van. Ők társak. Segítenek teljesíteni a távot, segítenek hogy felülmúld önmagad, hozzátesznek ahhoz, hogy jól érezd magad.

Ha jövő kedden mi tizenhárman elhatároznánk, hasonlóképpen körbefuthatnánk a tavat. Logisztikailag talán kicsit nehezebb lenne, de megspórolhatnánk a nevezési díjat. Mégsem tesszük sem mi, sem mások. Mert az élményt a mezőny, közösség, a versenytársak teszik teljessé.

Simon Sinek szerint a véges gondolkodás alapja, hogy az élmény a másikkal való összehasonlításból fakad. Ezzel szemben a végtelen játékban az élmény az előrehaladásból származik. Előbbi érzésem szerint sokkal nagyobb stresszt okoz, néha önkéntelenül is sportszerűtlen eszközökre sarkall és az ellenféllel szemben negatÍv energiákat táplál. Utóbbi viszont “csak” jobb teljesítményre késztet, de sokkal egészségesebb, pozitívabb hozzáállás mellett. És érem, elismerés is jár érte.

Az élet nem verseny. Az élet előrehaladás.

Mi lenne, ha csak a haladásra összpontosítanánk? Mókára fel!