“Az élet megtanított arra, hogy milyen fontos az elengedés…”
Mondta Küllői Péter, mikor lemondott a Bátor Tábor kuratóriumi elnöki tisztjéről, amit 23 évig töltött be.
Mit engedett el?
Egy feladatot? Egy tisztséget? Egy kötelességet? Gondolom mindhármat.
És mit kellett még elengedni? Az egóját.
Amit ő már sokkal korábban megtett.
Mikor valamiről lemondani kényszerülünk, mikor valamit elengedünk, a legnehezebb valójában az, hogy az egónkat engedjük el. Sőt valójában már ahhoz szükséges az egónk elengedése, hogy felismerjük, hogy ezt vagy azt indokolt, szükséges, előremutató elengednünk.
Engedd el az egódat, hogy elengedhesd, amit elengedned érdemes!
Azt mondják, hogy a gyász során is legtöbbször nem az elhunytat nehéz elengedni, hanem azt amit nekem, az egómnak jelentett ő. Gyászoljuk az emlékeket, a közös élmények megismételhetetlenségét, a megélt vagy épp elszalasztott közös alkalmakat. Amelyek valójában rólam, az egómról szólnak.
Egy állás, egy karrier elengedése a státusz elvesztéséről szól. A fontosságérzet, a valahova tartozás megszűnéséről. Hogy a sikereim, amelyek meghatároztak, holnaptól nem érhetnek. Az egóm, megint.
Egy kapcsolat végén nem az fáj igazán, hogy akit korábban “birtokoltam”, hirtelen elveszítem? Nem az ő hiánya, hanem a fájdalom, amit nekem okoz, emészt valójában. Emészti az egómat.
Volt ilyen?
A tanítás szerint egy ember elment egyszer Buddhához. És ezt mondta neki. “Budhha, csak egyetlen dologban segíts nekem, én csak boldogságot akarok.” Buddha így felelt: “Mi sem könnyebb ennél: egyszerűen engedd el azt a szót, hogy én, mert az csak az egód. És engedd el azt a szót, hogy akarok, mert azok csak a vágyaid. És nem marad más, csak a boldogság.”
Képes vagy rá? Képes vagy rá.
Az egót hajlamosak vagyunk a rosszabbik énünkként felfogni, szembe állítva a lélekkel, a jobbik énünkkel. Találtam egy remek összehasonlítást. Különbség az ego és a lélek között:
Az Ego törekszik magát kiszolgálni - a Lélek másokat akar kiszolgálni.
Az Ego külső elismerés után kutat - a Lélek belső hitelességre törekszik.
Az Ego úgy véli, hogy az Élet egy vetélkedés - a Lélek úgy érzi, hogy az Élet Adomány.
Az Ego az Én megóvására törekszik - a Lélek Mások megóvására törekszik.
Az Ego kifelé tekint - a Lélek befelé néz.
Az Ego hiányt érez - a Lélek bőséget él meg.
Az Ego halandó - a Lélek Örökkévaló.
Az Ego a Vágytól ég - a Lelket a Szeretet élteti.
Az Ego kutatja a Bölcsességet - a Lélek maga a Bölcsesség.
Az Ego az eredményt élvezi - a Lélek magát az utat élvezi.
Az Ego okozója a Fájdalomnak - a Lélek előidézője a Gyógyulásnak.
Az Ego elutasítja Istent - a Lélek magába fogadja Istent.
Az Ego megtölteni akar - a Lélek az Örök Teljesség.
Az Ego az Én - a Lélek a Mi.
Tetszik. De attól mégis óvva intenék, hogy az egót eleve rossznak ítéljük. Igenis van helye az életünkben, igenis fontos része a személyiségünknek. Igenis van, hogy az egónk irányít. És jól is van így szerintem. Ha a fenti listát nézem, néha rendben van, ha az egónkat, magunkat akarjuk kiszolgálni. Néha kell a külső elismerés. Néha előrevisz a vetélkedés. Néha meg kell óvd önmagad! És így tovább…
Talán azt sem nehéz belátni, hogy magától ő az erősebb, a hangosabb, amikor “vita” van a két fél között. Épp ezért fontos igazán, hogy nagyon tudatosan halkítsuk le, engedjük el olyankor, amikor igazán fontos döntéshez, pillanathoz érkezünk. Mert az biztos, hogy nélküle jobb döntést fogunk hozni, vagy könnyebben élünk meg krízishelyzeteket.
Erős az egód?
Mi lenne, ha olykor elengednéd? Mókára fel!
milenneha 