Több erőnk van, mint akaratunk

Húsvét vasárnap délelőtt van.

Túl az első kávémon. Mint rendesen, szinte minden reggel.

Túl pár szelet húsvéti sonkán és főtt tojáson. Ahogy azt ilyenkor illik.

Túl az első pálinkámon is. Ahogy egy rendes tiszalúci házban, sátoros ünnepeken szokás.

Az idén is böjtöltem. Ezért emelem ki ezt a pár dolgot a ma reggelből.

Különböző okokból idén rövidebbre fogtam a Nagyböjtöt, “csak” négy héten át mondtam le néhány dologról. A kávé és alkohol most már megszokottan, minden évben része a böjtnek, az idén az étkezésben ezt azzal egészítettem ki, hogy vegán-böjtöt tartottam. Se hús, se hal, se tejtermék, se tojás. Ahogy Márk egyik nap fogalmazott:

Apa, Te menj ki a kertbe ebédelni egy kis füvet!

Mint minden évben, felteszem magamnak a kérdést:

Mit adott nekem a böjt?

A böjt mindig megerősít. Korábban nehezebben ment, ma már egy ilyen igen jelentős lemondást is gond és bármilyen megingás nélkül végig bírtam. Sok munkám volt az elmúlt hetekben, keveset aludtam, mégis ment kávé nélkül. Jutott bőven stresszből is, lett volna alkalom egy gin-tonic segítségével lazítani. Az is kimaradt. Futottam eleget, múlt héten még egy félmaratont is meg volt. Biztos rámfért volna egy kicsit teljesebb táplálkozás, de ment anélkül is.

Idén három plusz egy dolgot emelnék ki. Három évről évre fontos felismerést és egy új megélést az idei évből.

Több erőnk van, mint akaratunk, s gyakran csak mi magunk előtt való mentségül képzeljük azt, hogy valami lehetetlen”
La Rochefoucauld

A böjt mindig, idén is erre emlékeztet.

Visszatérő felismerés a böjt során a megszokás és kényelem ereje. Azon veszem észre magam, hogy az egyik legnehezebb a megszokásoktól való eltérés. A kávéfőző egy gombnyomás otthon reggelente. Ha helyette teát akarok inni, az már eggyel bonyolultabb. Napközben az ebéd máskor olyan egyszerű. Leszaladok a bankban a menzára, valami kedvemre valót biztos találok. Most kevésbé evidens a választás, valami a salátabárból vagy egy főzelék. Az éttermekben mindig olyan könnyen megy a választás. Máskor mindenevő vagyok (szinte), biztos, hogy első olvasára találok két-három tetsző ételt. Most sokkal rosszabb a helyzet, bár speciel választani könnyebb. Egy átlagos étteremben egy-kettő- max három vegán étel. De nem csak magamat hozom nehéz helyzetbe. Eme lelkesen készíti hétvégén a húslevest, és csalódottan konstatálja, hogy tényleg nem eszem belőle egy falatot sem.

Ilyenkor tűnik fel igazán, milyen kényelmes is a megszokott életem.

Mikor először elhatároztam magam, csendesnek képzeltem a böjtöt. Évek alatt rájöttem, hogy (nekem) nem az. Hangos vagyok, beszélek róla, büszkélkedek vele. Idén is sokaknak elmondtam. Igaz, egy kicsit más érzéssel. Nem önmagam, a saját erőm “fényezése” céljából. Egyrészt a fenti idézet hirdetése céljából, másrészt mások bátorítása miatt. Talán néhány ember elgondolkozik, hogy jövőre ő is belevág, már megérte. Azt tapasztalom, az emberek többsége úgy képzeli, csak vallási okból lehet, érdemes böjtölni. Száraz novembert egyre többen tartanak. Nekem hozzátesz a hagyomány, a Húsvét közeledte, örülök ha többeket be tudok avatni ennek szépségébe. Érdeklődés, elgondolkodás van. Elhatározás még kevés.

Mindenesete fontos nekem, hogy másokat is elhívjak.

Akaraterő, kényelem és evangelizálás – ez a három visszatérő elem.

Az idén volt egy dolog, amiben kicsit új volt a böjt.

Kevésbé volt erős a kísértés. Voltam elég sok rendezvényen, programon, étteremben, baráti összejövetelen. Viccelődtem rajta, mikor mellettem valaki egy nagy steak-et evett egy étteremben, hogy kifejezetten örülök, mert így erősödök, és még nagyobb teljesítménynek élem meg a böjtömet. De nem volt igaz. Egyáltalán nem éreztem kísértést, hogy én is azt egyek. Mikor az asztaltársaságom egy üveg príma olasz vörösbort kért a vacsorájához, beleszagoltam az egyik pohárba, de semmi hiányérzetem nem volt. Voltak vendégeink otthon, kb tíz kávét főztem le egymás után, de egyszer sem jutott eszembe, hogy nekem is jól esne egy. Pár éve ezt írtam a Nagyböjt kapcsán:

A böjt az út, amit végig kell járni a célért.

A böjt az ár, amit meg kell fizetni a sikerért.

A böjt a munka, amit el kell végezni az eredményért.

A böjt a hegy, amit meg kel mászni a csúcsért.

A böjt a szenvedés, a Húsvét és az ünnep előfeltétele.

Most nem így érzem!

A böjt részévé vált az életemnek. Magam vagyok, helyemen vagyok akkor is, mikor böjtölök. Nem vártam epedve a végét, nem éreztem hiányt. Kicsit olyan nekem mint a futóedzés. Hol többet, hol kevesebbet megyek futni, többnyire felkészülésként valamire. Mégsem feladatnak élem meg, része az életemnek. Önmagában is jól vagyok benne. Még akkor is, ha nehezen megy, korán kell kelni, fáj valami éppen.

De nincs ám mindennel így. Időről időre – sajnos ritkábban mint kéne – rászánom magam, hogy nyújtást, gerinctornát csináljak otthon reggelente. Na arra úgy kell rábeszélnem magam, mint az útra, árra, munkára, hegymászásra. Szenvedés.

Nem tudom, min múlik ez, talán idő kérdése. Hogy megérj valamire, elfogadd, hogy az részeddé váljon. Nem azért mert könnyű, nem azért mert gondtalan. Egyszerűen más minőség, más hozzáállást jelent.

Nehezen mennek a dolgok? Küzdesz egy nehézséggel? Sajnálod magad valamiért? Összenyom egy nagy teher?

És ha a nagyképet nézed? Nem csak egy epizód az évedben, életedben? Lehet, hogy képletesen negyvenhat nap a Húsvétod előtt. Elfogadod, nagy levegő, Magadba szippantod és részeddé válik.

Mi lenne, ha így tekintenél a nehézségeidre? Mókára fel!