Késely Ajna Rióban 15 évesen indult élete első olimpiáján. Nagy tehetségként robbant be, Egerszegi Krisztinához hasonlították azonnal. Még csak 22 éves, Párizsban mégis már a harmadik olimpiáján vett részt.
400 méter gyorsúszásban nem jutott döntőbe, 13. helyen végzett. Meglepő, tanulságos nyilatkozatát azóta sokan idézik. Én is.
“Ez a harmadik olimpiám, nagyon sok minden kavarog bennem, főleg mivel egyéniben nem jutottam döntőbe. A pszichológusommal azon dolgoztunk, hogy a tizenkét éves gyerekkori álmomat, ami az olimpiai aranyérem, azt próbáljam meg végre elengedni és csak arra fókuszáljak, amire az én testem és lelkem képes. El kellett fogadjam, hogy nem én leszek a világmegváltó úszó, hanem azokat tudom motiválni, akik nem a világ csúcsán vannak, de mégis azért küzdenek nap mint nap, mert szeretik. Én is így állok hozzá, az esélytelenek nyugalmával mentem neki. A gyerekkori énem kitűzött célját, hogy olimpiai bajnok legyek, ezt elengedtem. Ezt végre elengedtem, úgy jöttem ki a vízből, hogy ebben benne volt minden, úgyhogy boldogan megyek haza”
Ha semmi mást nem tennék hozzá ehhez a nyilatkozathoz, már akkor megérte volna ide írni. Minden egyéb kiegészítés és magyarázat nélkül is tanulságos nyilatkozat. Ha egyetlen ember is elolvassa, aki korábban nem, már megérte idézni.
Sok sportágat nézek az olimpián, mindig rácsodálkozom, milyen elképesztő teljesítményre képes az ember. Sokan talán elképzelni sem tudjuk, emögött milyen elképesztő munka van. És itt válik talán leglátványosabbá, hogy milyen elképesztő mentális nyomás is van a sportolókon.
Nagy sportrajongó vagyok, olimpia idején képes vagyok a napirendemet is a különböző versenyszámokhoz igazítani. Szurkolok a magyaroknak sportágtól függetlenül. Én is megünneplek minden magyar pontszerzőt, érmest, aranyérmest. Büszkévé tesz minden magyar siker.
Magyarországon nagy hagyománya van (azt hiszem más országokhoz képest nagyobb), hogy az olimpiai aranyérmet számának különös jelentőséget tulajdonít az átlagember. Személyesen abban nem nagyon hiszek, hogy Magyarország attól lesz jobb hely hogy nyerünk hat, nyolc vagy tíz aranyérmet. Az pedig kifejezetten zavaró, hogy az aranyérmek hajszolása miatt vagy mellett milyen méltatlanul bánunk a helyezettekkel, sokadiknak befutókkal. Szívós Mártontól hallottam:
Az olimpiai aranyérmedre az egész ország emlékezni fog, a bronzéremre csak a nagymamád.
Az olimpia ötödik versenynapját követően a Nemzeti Sport az alábbi címlappal jelent meg:
Azóta szerencsére kettő is van. Reméljülk lesz még több is. De mégis, mit üzen ez a címlap?!
Szerintem legtöbben el sem tudják képzelni, mit jelent országúti kerékpárban 22.-nek, vagy triatlonban 11.-nek lenni. Ajna nyilatkozata annyiban különleges, hogy őt még az is sújtja, hogy egy sikersportágunkban szerepel, ott aztán tényleg futottak még kategória egy versenyző aki „csak” középdöntőbe, vagyis a világ legjobb tizenhat versenyzője (!) közé jut be. Ezért is akartam idehozni.
Becsüljük meg az olimpikonjainkat! Örüljünk minden teljesített távnak, sikeres gyakorlatnak! Legyünk büszkék a résztvevőkre, eredménytől függetlenül!
És van egy olimpián túlmutató aspektus is.
A legsikeresebb sportolók kisgyerek koruk óta edzenek és versenyeznek. Ahogy a fenti nyilatkozatból tudjuk, kisgyerek koruk óta hajtanak egy álmot. Egy álmot, ami legtöbször nem is (csak) az övék. Egy vízilabda edző mondását hallottam nemrég, miszerint 14 éves korig nem is a gyerek, hanem a szülő vízilabdázik. Sok szülő látja, akarja látni a jövő Benedek Tiborját a saját gyerekében.
Késely Ajna szerencsés. Nagyon magas szintre jutott a sportban, és ahogy nyilatkozta is, pszichológusi segített neki mentálisan felkészülni és helyre tenni az ambícióit. De ki segít feldolgozni annak a kislánynak a hasonló terhét, aki Anna mellett úszott hosszú éveken át a hajnali edzéseken, kergetett egy hasonló álmot, vállalt aránytalanul nagy terheket?
Én is versenysportoló voltam. Voltak valószínűleg irracionális álmaim. Aztán egy sérülés miatt abba kellett hagynom, és ma már azt gondolom, ez így volt a legjobb. Egy percig sem sajnálom a munkát, amit a sportba fektettem, rengeteget köszönhetek neki fizikálisan és mentálisan is. De meggyőződésem, hogy sok sportoló gyereken van olyan elsősorban külső nyomás, amelynek terhét egy életen át kell aztán cipelniük.
A legendárium szerint, szőuli olimpia öttusa lovaglása előtt Török Ferenc szövetségi kapitány próbálta az alábbi szavakkal levenni a stresszt (az aztán csapatban aranyérmes) Fábián Lászlóról: “Ne feledd, hogy a sport a szabadidő eltöltésének legegészségesebb és legszórakoztatóbb formája”.
Szeretném, ha az olimpiai sikereink még több gyerek számára tennék vonzóvá a sportolást. De legalább olyan fontos, hogy a sportolóink abban is példát tudjanak mutatni, hogy a mozgás öröm, a sportot élvezni kell és lehet. Ha ezt is megtanulják a gyerekek, ha ezt is megtanulják a szülők és ha ezt is megtanulják a véleményformálók, akkor éri el az olimpia az igazi célját.
Gyorsabban, magasabbra, erősebben! Vidámabban!
Mi lenne, ha így szurkolnánk? Mókára fel!
milenneha 