Arra buzdítalak, hogy Te is írj! Gondolj át egy Téged mostanában foglalkoztató témát, vesd “papírra”! Ha csak Magadnak teszed is, élvezni fogod, garantálom. De ha van kedved inspirálni másokat, vagy a “nyílvánosság” erejével még jobban kitárni a lelked/elméd, és élni az “öt perc hírnév” lehetőségével, gyere és legyél vendégszerző a milleneha-n! (Írni kell ha meghalunk is, írjunk hát az angyalát!)
Penke Mónika vendégposztja:
Mostanában azon morfondírozom, mit hagyok örökül. Nem tervezem még, hogy itt hagyom a földi létet, nyilván, de
elmúltam negyven (állítólag harmincnak nézek ki, mégis az egészségem szempontjából fontos lett, és nem a ráncok),
túl vagyok néhány
rémes krízisen (hátba szúrások, komoly betegségek, veszteségek, válás, közeliek halála, munkahelyváltások, költözések), amikre azt mondom, elég jól túl vagyok rajta,
és egyéni sikereken (amit most már elismerek, és nem tartom természetesnek több száz ember irányítását az elmúlt tizenöt évben)
egyben most kérték meg először a kezem (mert hagytam boldogan),
most mondtam igent először (mert igen, boldogabbul), most először lesz esküvőm (sosem terveztem), és lehet gyerekem (nagyon klassz lenne), ha a teremtő, közös energia is megsegít,
szóval így több mint az életem felét leélve – azon morfondírozom, mit hagyok örökül, vagyis leginkább azon, vajon miért fontos örökül hagyni bármit?
Most munkában is eljutottam oda, hogy már nem én akarom megváltani a világot, elkezdtem ellenben segíteni másokat ezen céljaik elérésében. Nincs versenyszellem, bizonygatás, vetélkedés, irigység. Fontosabb támogatni, beszélgetni, időt, szabadságot adni azoknak, akik a harcba mennek. Örülni nekik, ha sikereket élnek meg.
Így kezdtem „edzősködni” (coach a mai magyar neve). Élvezem. Kitartok benne. Mellette. Fejlődöm.
És felnézek másokra. (Balázs egyik ékes példája ennek – ritka emberi vezetőnek ismertem meg a kosárpályán először, aztán a munkában). Akikben lehet hinni. Akiknek olyan belső tartása, bázisa van, hogy nem az irigység, gyerekes rivalizálás, feltűnéskeltés, és porhintés a munkamódszere. Viszont van egészséges önértékelése, önbizalma, önkritikája, és nem felejtett el őszinte gyermek maradni – miközben a közösségét nyitottan figyeli, támogatja, a családját, barátait hálás szeretettel, védelemmel veszi körül, és nyíltan bosszankodik, ha kell, elmondja, hogy fáradt, szomorú, hagyják egyedül kicsit, aztán visszatér a pályára, és többszörös energiával emeli meg a szintet, lécet, átgondoltan, bölcsen, empatikusan mutat utat.
És nem lehet átvágni. Nem, nem, röngten lélekkel marad következetes. Nem pöröl, ha átverik, de messze sétál, és elvonja a segítő energiáit. Őszintén dícsér, ha megérdemelten többet kellene elismerni önmagunkban. Láthatatlanul ültet el motivációt, gondolatot, és nem erőszakosan akar megváltoztatnia saját képére.
Ez nem kevés. Látják, leírni is egy órába telik. Ezt cselekedni azonban hetek, hónapok, évek. Következetesen. Állandó vita, és elismerés önmagunkkal.
A mostani coachee-jaim (akiket éppen „edzek”) fiatal vezetők. Okosak, tehetségesek, gyors reagálású fiatal felnőttek. Mégis tudják, hogy szükségük van valakire, aki átlendíti őket a holtpontokon. Önkéntesek. Együtt dolgozunk rajtuk. Furcsa lehet. Mégis szomjazzák, hogy az embereik menedzsmentjét jobban végezzék, hogy a magánéletük ne sínyledje meg.
A tavalyi csapatomnak fogalma sem volt róla, hogy szükségük van ilyen „edzőre”. Mégis jöttek velem, érezték, hogy jó lesz, jó is lett, hónapokig dolgoztunk velük, értük, rajtuk keresztül, és amikor eljöttem tőlük, azzal búcsúztak, sosem volt ilyen jó vezetőjük (servant leader nem egyenlő az IT problémák, és szabadság kiadások gondnokával).
Most jövök rá, ez az örökségem. Nyomot hagyni mások életében, jót, ami továbblendít. Átadni, amit tudok, és felnézni azokra, akiktől tanulni lehet.
Negyvenévesen már megtehetem, azt írok, amit szeretnék, azt olvasom, gondolom, olyan ruhát, hajat, mosolyt hordok, amihez éppen kedvem van. És nem találkozom azzal, aki csak elveszi az energiám, nem szeretek olyat, aki nem érdemli meg, és nem beszélek órákat annak, aki nem is akar változni, csak sajnálja magát.
Így került kezembe a hétnap munkamódszer. Mindennap egy feladat felszabadítani magunk, kilépni önnön szűkített szabályainkból, ami meghatározza a szerethetőségünk, és az első feladat, vasárnapra, az, mit Balázs boncolgat –
Vasárnap: Mi lenne, ha az idő, mint olyan nem léteznék?
(nem mondanám, hogy negyven múltam – valahol huszonöt körül érzek 😊)
milenneha 