Vendégposzt №2 – Szerettem annyira, hogy szégyeljem magam helyette

Arra buzdítalak, hogy Te is írj! Gondolj át egy Téged mostanában foglalkoztató témát, vesd “papírra”! Ha csak Magadnak teszed is, élvezni fogod, garantálom. De ha van kedved inspirálni másokat, vagy a “nyílvánosság” erejével még jobban kitárni a lelked/elméd, és élni az “öt perc hírnév” lehetőségével, gyere és legyél vendégszerző a milleneha-n! (Írni kell ha meghalunk is, írjunk hát az angyalát!)

Szabó Gábor vendégposztja:

Alapvetően a mai napig nem szeretem elmondani senkinek mivel foglalkozom. Nem mintha szégyellném vagy ilyesmi -sőt-, hanem egészen egyszerűen a reakciókkal nem tudok mit kezdeni. Sportriporter – óóóóó, Eurosport – woww. És innentől én nem tudom folytatni a beszélgetést, egyszerűen zavarba jövök, még így huszonpár év multán is.

Legszívesebben ezt a vendégposztot is megírtam volna úgy, hogy azon túl, hogy én volnék Balu bátyja egy szót sem ejtek arról ki vagyok, mivel foglalkozom. Ám a témaválasztás, és a történet, amit el szeretnék mesélni, elkerülhetetlenné teszi, hogy leírjam: igen én vagyok az, aki jobb pillanataiban hárommillió emberhez beszél a tévében, és én vagyok az, akit rosszabb pillanataiban Federer/Nadal/Djokovic rajongók küldenek el a – bloggazdával nyilvánvalóan közös- édesanyjába.

Balu pedig a bankár.

Az, hogy melyikünk milyen – jó vagy rossz – azt nem szálaznám, egyfelől nem a mi tisztünk eldönteni, másfelől a poszt témája – prekoncepció, előítélet – szempontjából teljesen lényegtelen. Még csak ismerni sem kell bennünket személyesen, elég tudni annyit, hogy mivel foglalkozunk, az emberek java része úgyis azonnal társít egy csomó tulajdonságot szinte minden szakmához.

Lehet, ha itt én most bebizonyítanám, hogy mi nem olyanok vagyunk, már akkor is a prekoncepcióról beszélnék, de ezt most nem teszem. Egyfelől nem volna elegáns, másfelől nem tudom, hogy nem lettünk-e végül olyanok, mint amilyen kép az emberekben a bankárokról és a sportriporterekről él.

Egy dolgot tudok: hogy gyerekként nem voltunk olyanok.

Illetve ez így nem egészen pontos. Úgy szoktam fogalmazni, hogyha a szüleinket megkérdezik harminc évvel ezelőtt, hogy mi lesz a két legnagyobb gyerekükből, akkor simán elhitték volna, hogy az egyik fiuk sportriporter lesz a másik pedig bankár. Csak azt nem találták volna el, hogy melyik-melyik.

Kettőnk közül Balázs volt az exrovertált, neki nem volt semmilyen problémája akkor, ha szerepelni kellett, sőt kereste, élvezte ezeket az alkalmakat. Ő már kisgyerekként Soltész Rezsőt utánozta egy gitárral a nyakában az előszobában, én meg belesültem a mesébe a mesemondóversenyen, mert annyira izgultam. És mivel ezt az izgulást véltem normálisnak, meg egyébként is én voltam a nagyobb – tehát de facto az volt a jó, amit én csinálok – haragudtam rá az extrovertáltsága miatt. Sőt nem is haragudtam, hanem inkább szégyelltem magam helyette.

Szerettem őt annyira, hogy szégyelljem magam helyette is.

Igaz – határeset – néha azért megfordult a fejemben, hogy jól meg kéne verni, hogy jobb belátásra bírjam és ne csinálja már, de emlékeim szerint ezt végül sosem tettem meg. Ezért– mármint, hogy produkálja magát – sosem vertem meg.

Tényleg nagyon mások voltunk gyerekkorunkban. Szüleink úgy tartották, hogy én hasonlítok Apura, Balu meg Anyura, ami abban az időben nem tűnt egy hibás helyzetértékelésnek. A mából visszagondolva viszont a prekoncepció tipikus esete – ahogy Anyu szokta mondani.

Tekintve, hogy mi volnánk szüleink első két gyereke, különösebb tapasztalatuk nem volt a gyermeknevelés téren, nem tudhatták például, hogy attól mert valakinek olyan a szeme, mint az apjának, vagy olyan gyorsan fut mint az anyja, attól még nem feltétlen hasonlítanak majd mindenben rájuk. És talán azt sem gondolták, hogy egy gyerek személyisége rettenetesen sokat változik mire felnő.

Az, hogy szüleinknek volt egy prekoncepciója velünk kapcsolatban, nem egy szörnyű dráma, a mi életünk tekintetében nem lett az égadta világon semmilyen káros következménye, még csak jelentősége se. Ám az is biztos, hogy nem a mi családunk az egyetlen, ahol ilyesmi előfordult. Meggyőződésem, hogy nem csak a mi szüleinknek vannak/voltak hasonló gondolatai.

Vagy vágyai talán.

Hiszen rengeteg szülő szeretné a gyerekében magát látni, rengeteg szülő szeretné, ha a gyereke esetleg elérné azt, ami neki nem sikerült. Sokan persze úgy gondolják, hogy nekik nem prekoncepciójuk volt, hiszen amit gondoltak abból szinte minden bejött, az ő gyerekük olyan lett amilyennek elképzelték. Pedig lehet, hogy nekik is ugyanúgy prekoncepciójuk volt, csak az ő gyerekük nem tudott kitörni belőle, hanem hozzá idomult. Olyanná lett, amilyennek elgondolták.

A prekoncepcióban ugyanis nem az a veszélyes, hogy hibás, az nem olyan nagy dráma. Az, hogy valamiről, valakiről feltételezünk valamit, ami nem úgy van, az mindenkivel előfordul. A prekoncepcióban az a veszélyes, hogy nem tudjuk elengedni. És ha nem tudjuk elengedni, nem látjuk be, hogy tévedtünk, akkor ez a feltételezés rá tud telepedni az áldozatra. Adott esetben egy gyerek például olyan lesz, mint amilyennek elgondoljuk, nem pedig olyan, mint amilyen magától lenne.

 

Mi lenne, ha el tudnánk engedni a prekoncepcióinkat? Mókára fel! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s